Az értő szülő figyel, nem kényszerít!

Egészséges versengés?

A versenyképes iskola szakköri tevékenysége igencsak gazdag, ami persze nem azt jelenti, hogy a gyereknek látogatni is kellene valamennyit. Eleinte a kezdő szülő és a rendkívül aktív csemete egyaránt alaposan elvetheti a sulykot. Annáék is így jártak, amikor odahaza a család nem tudott dönteni, és érezték, ha nem módosítanak, redukálnak év közben a kiválasztott foglalkozásokon, belerokkan az egész család. Míg Anna gyermekgondozási szabadságon volt, könnyebben menedzselte a helyzetet. A nyolc-, majd pedig kilencéves Ferkót a napközi otthonból kedden és csütörtökön focira vitte, szerdán zeneiskolába, pénteken a kisfiú a hagyományőrző csoport próbáira járt az iskolában, hétvégén cserkésztalálkozókon volt. Eleinte élvezte a változatos programokat, mert a család ereje megoszlott a frissen érkezett baba és közte. Megfelelt neki, hogy hétvége után a hétfők aránylag szabadok voltak, a leckét megírta a napköziben, és jutott ideje lefutni a térre, játszani a barátokkal.

Anna viszont később visszament dolgozni, a munkahelyéről pedig el-ellibbent, amikor Ferkót át kellett szállítani a város túloldalán lévő sportpályára, vagy a zeneiskolába. Ez már sokkal több erőt vett ki belőle, a rokonságra nem számíthatott. Az edzéseket látogató szülők között keresett szövetségeseket, és felváltva hordták a gyerekeket, hol az egyik, hol a másik anyuka volt a taxis. Váltottak más téren is, egyszer-kétszer elsétáltak együtt a zeneiskoláig az alapiskolából, és a gyerek megígérte, hogy egyenesen bemegy az órára, majd a barátaival együtt hazasétál. Hétvégére rendszerint úgy kimerültek mindannyian, hogy bele se mertek gondolni a következő hét kihívásaiba. Anna zongoratanárnő barátnője ekkor mesélte, hogy néhány tanítványa holtfáradtan esik be az órára. Akad gyerek, aki megkéri, hadd ehesse meg a tízóraiját, szusszanjon egyet, mert szünetekben nem volt ideje, és a tanítási órák után nem érte el az ebédet.

Mindent vagy semmit?

Idővel elkezdték fedni egymást a hétvégi cserkészfoglalkozások a meccsek időpontjával, és még nagyobb lett a káosz, amikor a járványhelyzet enyhülésével egyre több lett a hagyományőrző csoport fellépési lehetősége. Anna csak fogta a fejét, Ferkó pedig egyre kedvetlenebb lett, már akkor se ment le a térre, ha tehette. Arról nem is szólva, hogy rendre elmaradoztak a régi közös családi programok, kirándulások, mindig menni, utazni kellett valahová. Ebből egy idő után a szülőknek, a családi barátoknak is elegük lett.

„Amikor a gyerek otthon beterjeszti az elképzeléseit, a szülők feladata lenne figyelmeztetni őt arra, hogy a szabadidős, szakköri tevékenység nem csak azzal jár, hogy elmegy a foglalkozásokra, edzésekre. Az apja vágya volt, hogy focizzon, én meg arra vágytam, hogy ne álljon a sarokban a gyerekkori zongorám, és a fiam is megtanuljon játszani rajta. Leültünk, újraértékeltük a az egészet, és Ferkó végül kilépett a fociklubból, amiből otthon nem kis veszekedés lett” – fejtette ki Anna.

Közbeléptek némileg a nagyszülők is, alaposan megkavarva a már amúgy sem könnyű helyzetet. A nyári szünidőben egy képzőművész ismerősük táborába vitték el Ferkót, aki belekóstolt a kerámiakészítés és a festés izgalmaiba.

„Mindenképpen abba akarta ezek után hagyni a zongorázást, és egy magán rajziskolába hozott jelentkezési lapot a nagyszülők biztatására” – mondta Anna. A családban azonban végül nyugtázták, ha a későbbi pályaválasztása miatt Ferkó úgy dönt, teljesen más úton halad tovább, ám legyen.

Annánk története intő példa lehet azoknak a kezdő szülőknek, akik mindent alárendelnek a megannyi szakköri foglalatosságnak.
 

Száz Ildikó,

a szerző az Új Szó munkatársa