Verespatak aranya és a Fatia Negrák

A Gabriel Resources kanadai cég képviselői úgy gondolták, nem sokat teketóriáznak: lesöprik a településeket, mintegy 900 házat, az ezekben élő kétezer embert kitelepítik, kilenc temetőjükkel, templomaikkal, múltjukkal és színes, sok nemzetiség örökségét ötvöző kultúrájukkal együttEz már az arany hazája, amely évszázadok óta sok bajt hozott az itt élő emberekre. Nem messze, a Kis-Aranyos völgyében van a Lúcsia-barlang, amelyben a legenda és Jókai regénye szerint a kettős életet élő Fatia Negra bandája a Verespatak környékéről kibányászott aranyból titokban hamis aranypénzeket vert. Manapság a Fatia Negrák messze földről érkeznek Erdélybe: Ausztráliából, Kanadából. A nevük idegen csengésű: Esmeralda, Gabriel Resources, Rosia Montana Gold Corporation. Abban hasonlítanak a Nopcsa báróból lett betyárra, hogy az erdélyi aranyat ők is a sajátjuknak tekintik. Ma ezt koncessziónak nevezik. A Gabriel Resources kanadai cég 1995-ben hárommillió dollárért 25 évre kapta meg Európa legnagyobb s a világ második nemesfémkincsét: összesen 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt, amelyet a verespataki hegyek őriznek gyomrukban, s amely fölött a Feketéllő csaknem 1400 méter magas csúcsa őrködik.

Ez a hatalmas kincs a Brád–Verespatak–Aranyosbánya–Zalatna által határolt ún. aranynégyszögben rejlik. Gabrielék úgy gondolták, nem sokat teketóriáznak. Lesöprik a fölötte fekvő néhány települést, mintegy 900 házat, az ezekben élő kétezer embert kitelepítik, kilenc temetőjükkel, templomaikkal, múltjukkal és színes, sok nemzetiség örökségét ötvöző kultúrájukkal együtt, és az ércet felszíni bányákban hatalmas kotrógépekkel termelik ki. Összesen több mint 400 millió tonna ércet darálnának porrá. A port ciánvegyületekkel kezelnék, hogy az aranyat és az ezüstöt kivonják belőle, a zagyot pedig egy akkora derítőben tárolnák, amelynek felszíne a tiszai szennyezést okozó nagybányainál százszor, térfogata pedig körülbelül ezerszer nagyobb. Az aranytól megfosztott több százmillió tonna zagyot Gabrielék itt hagynák a helyszínen, s a megkötött szerződés értelmében a környezet helyreállítása a román állam feladata lenne. A beruházás összértéke megközelíti a félmilliárd dollárt, ami kétszer annyi, mint amennyi közvetlen befektetést az elmúlt 14 évben Kolozs, Fehér, Beszterce-Naszód és Szilágy megye együttesen vonzott. A kitermelt arany unciája 107 dollárba kerülne, ám mai világpiaci ára meghaladja a 380 dollárt unciánként (1 uncia = kb. 30 g). A Gabriel nyeresége kétmilliárd dollárnál több lenne, a román állam pedig a mintegy 15 évig tartó bányászat időszakában mindössze évi 20 millió dollárt kapna. A Gold Corporation ugyanis, amelynek a Gabriel 80 százalékos tulajdonosa, s amelynek égisze alatt a munka folyna, az elmúlt években adó- és vámmentességet kapott Romániától. A Goldnak csupán kétszázaléknyi jövedéki adót kell fizetnie, mert közben Verespatakot hátrányos övezetté nyilvánították, s tulajdonképpen bagóért máris viheti a kincs több mint négyötödét. Nem is maradna egyéb utána, mint 1600 hektárnyi holdbéli tájra emlékeztető terület.

Megérkezem Verespatakra. Rossz hírekkel fogadnak. Özv. Székely Józsefné, a nyugdíjas tanítónő is beadta a derekát. Házát eladta a Goldnak, s elköltözött. Azt is megtudom, hogy öreg cipészmester barátom, Zlacki Kálmán, akinek műhelyében annyi órán latolgattuk Verespatak esélyeit, hasonlóképpen cselekedett. Már csak néhány magyar család tart ki itt. A szomszédos Szarvaspatakon élő Botariuék még itt vannak. Ők még reménykednek, mondja az asszony, bár tudják, hogy az utat is lezárják nemsokára. De hova mehetnének? – kérdi.

Az ingatlanok 38 százalékát már megvette a Gold, noha valamennyi romániai egyház, az ortodoxot beleértve, a Román Akadémia és megannyi hazai és nemzetközi szervezet ellenzi a projektet. A Gold környezeti engedély nélkül fúrásokat végzett a megvásárolt házak kertjében. A kutak vize iszapossá vált, emberek betegedtek meg, kerültek kórházakba az elmúlt hónapokban. A botrány ez egeket verte, mire végre valahonnan rájuk szóltak, s leálltak. Goldék cinikusak. Azt mondják, szennyezésről szó sincs. Olyannyira nincs, hogy a majdani derítőből kifolyó vízben – majd meglátjuk! – békák fognak brekegni. Az itt maradottak egyetlen szerencséje az Alburnus Maior szervezet, amelybe 250 egykori bányatulajdonos család tömörült. Ők kitartanak, tiltakoznak, tüntetnek, memorandumokat írnak, többnyire hiábavaló beadványokat. A Gold szemrebbenés nélkül mindent letagad. Járt itt parlamenti különbizottság is, de nekik adott igazat. Az évszázadok óta itt élő családok pedig szedjék a sátorfájukat, fogják azt a húsz–harmincezer dollárt, amit fizetnek nekik, és költözzenek városi tömbházak garzonlakásaiba, mert ebből a pénzből másra nem telik.Hazafelé készülőben beülök az autóba. Kezem reszket a kormánykeréken, így nem indulhatok útnak. Kiszállok és visszanézek a hegyre, amelynek gyomrában francia régészek tavaly kétezer éve érintetlenül megőrző-dött római tárnarendszert fedeztek fel. Felbecsülhetetlen érték. Mint ahogyan az a sziklába vágott több száz lépcső is, amely ebbe a tárnarendszerbe visz. A régészek szerint egyedülálló lelet. Persze, azt is legyalulják és bedarálják, hátha néhány gramm arany abból is kicsalható.

A kezem még jobban reszket. Lám, ismét Jókainál tartok: „Aki a Fatia Negrával egy rossz órában találkozik, annak mind megreszketősödik a keze.”

Verespatak, 2004. június