A bizonyítványosztás napja a legtöbb tanuló számára különbözik a megszokott, szürke iskolai hétköznapoktól. Alsó tagozaton a csöppségek ünneplőbe öltöznek, s kíváncsian várják, mit is rejt majd a papír, amely egész éves munkájuk eredményét bizonyítja. Csupa izgalom az egész osztály, s amikor a mosolygós tanító néni egyenként a kezükbe nyomja az okiratot, lelkes arccal tanulmányozzák az egyes rubrikákat. Szerencsére, itt még kevés az igazán rossz jegy.
Az évek múlásával aztán változik a bizonyítványosztás szertartása. Sok helyütt elmarad az ünneplő ruha (elvégre hármasokon, négyeseken nincs mit ünnepelni), a tanító néni sem mosolyog már mindenkire, és sokan legszívesebben meg se néznék, milyen jegyeket is kaptak. Nagyjából úgyis mindenki sejti, hányast érdemel, hányast kaphat év közbeni teljesítményéért.
A meglepetés végül teljesen kivesz az utolsó iskolai napból, hiszen a középiskolában már a hetes hordja osztályról osztályra az osztályzóívet, amely így mondhatni közkézen forog. A diákok láthathják, hogyan kerül egyre több tantágyból a nevük mellé a bekarikázott jegy. Néha mégis érik meglepetések az embert. Ilyenek is, olyanok is. Szemléltetésül álljon itt két történet.
Az első eset szenvedő alanya mindig is az osztály legjobb tanulója volt. Versenyeken képviselte iskoláját, eredményeket is hozott, bizonyítványában sosem szerepelt más jegy, csak kitűnő. Igaz, hogy a röplabda nem igazán ment neki, de meg sem fordult volna a fejében, hogy esetleg a testneveléssel lehet gond. Elvégre az iskola legjobbjaival szemben mindig elnézőbbek... A tornatanár egy szóval sem említette, hogy javítania kellene (már ha ilyesmi testnevelésből egyáltalán lehetséges). Csak akkor fogott gyanút, amikor az osztályfőnök a bizonyítványát a kezében tartva gratuláció helyett csak anynyit mondott: Hááát... Hát mi?! Hát, csak annyi, hogy tiszta egyes tanulónak is lehet szóló kettese, ráadásul testnevelésből... Tulajdonképpen lényegtelen, hiszen ezek a tárgyak úgysem kerülnek bele az egyetemi jelentkezési lapokba, az egész csupán szépséghiba, ami majd évek múlva, ha kezébe akad egykori bizonyítványa, emlékezteti, hogy annak idején meg kellett volna tanulni jobban szerválni!
A második történet szereplője tulajdonképpen kedvelte a matekot. Hiszen egy meg egy mindig kettő, attól függetlenül, hogy a tanár épp milyen lábbal kelt fel, és mit reggelizett. Szerette és értette is a matematikát, csak valahogy nem volt szerencséje. A felmérők napján azonban mégis hajlamos volt elsietni a példákat, elnézni valamit, öszszekeverni a képleteket. Éppen ezért nem állt valami fényesen. Sebaj, gondolta, majd kijavítja, a tábla előtt, szóban felelve mindig jól megy neki a számolás. A konferencia közeledtével egyre többször kezdődött az óra azzal a kérdéssel: Ki akar javítani? Ő mindig jelentkezett, de sosem hívták ki. Az utolsó óra is a végéhez közeledett, s ő hiába integetett kézzel-lábbal, hiába szólt közbe, hogy még ő is itt van, javítani szeretne, a tanárnő úgy tett, mint aki nem is látja. Mérgesen, a tanárokat átkozva ment haza. A bizonyítványát, néhány nappal később, meg sem nézte figyelmesen. A padtársa tanulmányozta, s kérdezte flegmán: Hát mégis megadta neked matekból az egyest? Hát mégis! Hát vannak még csodák, ujjongott, s attól fogva nem átkozta a matektanárt.
Bizonyítványosztás közeledtével minden diáknak jó jegyeket kívánunk, s ha már a meglepetéseket nem lehet elkerülni, csalódjon mindenki kellemesen!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.