Vadregény a Kárpátokban

Ez a könyv igazából két asszonyról szólhat, meg arról, hogy az emberrel néha olyasmi történik, amire végképp nem számít. É. Kiss Piroska látványtervező például soha nem akart írni. Építészként végzett, majd szcenikusként dolgozott többek között Kaposváron és a budapesti Radnóti Színházban. 1982-ben a budai Vár alatt, egy háromszintes ház földszintjén lakott, amikor a szomszédjához két látogató érkezett. Egyikük a szomszéd ungvári édesanyja volt, a másik pedig annak Amerikában élő testvére. A két idős asszony negyvenöt éve nem látta egymást, É. Kisst mégsem a különös találkozás döbbentette meg, hanem a látogatók közötti különbség: az ungvári asszony sokkal megviseltebbnek látszott két évvel fiatalabb húgánál.

Nevezhetnénk a pillanatot s

rsszerűnek akár, ám a látványtervezőben csak 1996-ra érett meg a gondolat: meg kellene írni a kárpátaljai nő életét. Keresve sem tudott volna jobb témát találni egy könyvhöz, mely egyszerre fordulatos, szívszorító és félelmetes.

Halász Mary 1921-ben született az akkor éppen Csehszlovákiához tartozó Leleszen. Szülei nem sokkal később kivándoroltak az Egyesült Államokba, ahol a családfő a New Jerseyben működő Roebling’s Sons Companynál kapott munkát. A gyár különféle drótok készítésével foglalkozott, és többek között az East Riveren átívelő Brooklyn hidat is az emberei építették. A munkások kivétel nélkül Roeblingben, a mintavároskában éltek, ahol iskola és kórház működött, a közeli fenyvesben pedig könnyű szellő játszott, és a tavak vize kristálytiszta volt. Hogy rövidre fogjuk a dolgot: Halászék nyugodt, gondtalan életet éltek az óceán túlsó partján, ahol a kerítésüket ugyan még nem kolbászból fonták, de hűtőszekrényük már volt a konyhában. Mary azonban tüdőbántalmakra kezdett panaszkodni, és orvosa levegőváltozást javasolt neki. A kúra sorsfordítóra sikeredett. A lány édesanyjával Ungvárra utazott, ahol találkozott élete nagy szerelmével, Laszota Sándor tanítóval, akihez három évvel később feleségül ment. Halász Mary tizenhét évesen költözött a férjéhez Csehszlovákiába. Európa még nem háborúzott, az ungvári szalonokban élénk társasági élet folyt, az emberek délutánonként korzóztak, és sok asszony méretre csináltatott ruhát viselt.

Szinte pillanatok alatt változott meg mindez. Az amerikai lány, aki eddig a legnagyobb boldogságban élt, hirtelen a legnagyobb rémségek között találta magát. Férjét előbb a csehek vitték katonának, majd Kárpátalja Magyarországhoz csatolása után a magyarok. Laszota tanító megjárta a Don-kanyart, és mire hazakerült, már a Szovjetunióhoz tartozott a szülőföldje. Halász Mary rövid egymásutánban két gyermeket szült, megtanult oroszul, ruszinul és ukránul, hozzászokott a fejadagokhoz, a sorban állásokhoz, az apró ügyeskedésekhez, melyek nélkül nem tudta volna elviselni az elkövetkező évtizedeket. Mert évtizedeket töltött végül Ukrajnában. Az útlevelét elvették, férjét 1949-ben a gulágra hurcolták, a harminc felé közeledő aszszony pedig mindent elvállalt a túlélés érdekében: kötött, zsebkendőt festett, vért adott deciliterenként tíz rubelért, viaszosvászon-táskát és szaloncukrot készített.

Laszota Sándor 1955-ben tér viszsza családjához hat év rabkeresményével, 658 rubellel. A lágeréletről rémségeket mesélt: a köztörvényesek fogadásokat kötöttek egymással, és a vesztest leszúrták. Sztálin halálának éjszakáján olyan nagy vérengzést rendeztek, hogy másnap reggel huszonkilenc holttest hevert az őrszoba előtt.

A 60-as évek elejére lassan összeszedte magát a család. Halász Mary kisebb zökkenőkkel ugyan, de beilleszkedett az ungváriak közé, egyvalamit nem tudott megszokni csupán: a térség favoritjának számító Krasznaja Moszkva kölnit. Férje, az egykori tanító bitument gyártott, cementlapokat csiszolt, majd egy bognárüzembe került.

A kárpátaljai asszony először egy évvel édesapja halála után, 1963-ban találkozhatott amerikai édesanyjával. A szovjet hatóságok az alkalomra egy ötnapos vízumot állítottak ki a látogatónak. A találkozóra egy kijelölt városban, Lembergben került sor, ahol Halászékat végig követte egy idegenvezetőnek álcázott KGB-ügynök. Anya és lánya negyedszázada csak fényképről látta egymást. Kiderült: a szülők már évekkel ezelőtt Arizonába költöztek, és nyaralót vettek a tengerparton, ahová a saját Buickjukkal jártak. Mintha a Marsról mesélnének, olyan volt mindez Halász Marynek, aki egyre ritkábban álmodott arról, hogy valaha elkerülhet Kárpátaljáról. Évtizedekkel később, amikor már a lánya és a fia is Magyarországra települt, ő még mindig az ungvári lakótelepen élt Laszotával.

Nem túlzás azt mondani, É. Kiss Piroskát egyszerűen lebilincselte a történet tragikuma és szépsége. Halász Maryvel folytatott beszélgetései végül tizenhét kazettát töltöttek meg. Az akkor már a nyolcvan felé közeledő asszony mindig egyedül érkezett Budapestre, férje otthon maradt, nehogy kirabolják a lakásukat. Laszotáék úgy érezték ugyanis, részben Magyarországon élő gyermekeik segítségének köszönhetően jól élnek, biztos háttérrel rendelkeznek. Halász Mary egyszer elsorolta, mi is ez a háttér: két bögre kacsazsír, másfél kiló disznózsír, tíz kiló liszt, húsz kiló cukor, két kiló kávé, három doboz tea és harminc csomag gyufa.

A visszaemlékezésekből írt könyv végül 1999-re készült el, melyet az író nővére, É. Kiss Katalin azonnal angolra fordított. A kéziratot három amerikai ügynökségnek küldték el a testvérek. Talán ők lepődtek meg a legjobban, amikor már postafordultával levelet kaptak. Egy bizonyos Istvan Deak, a Columbia Egyetem professzora írt, aki a New York Books Review-ba készített a kelet-európai könyvekről recenziókat. Most erősen dicsérte a művet, és felvetette, Halász Mary visszaemlékezései esetleg érdekelnék az egyetem kiadóját. From America with Love címmel jelent meg végül a kiadvány, mely egy korábbi James Bond-film címére, a From Russia with Love-ra utalt. Az amerikaiak szeretik az ilyen poénokat, magyarázták a magyaroknak, a testvérek pedig a sikeren felbuzdulva rögtön a hazai kiadáson gondolkoztak.

Nem volt egyszerű dolguk. Amit Amerikában izgalmasnak találtak, abban itthon alig láttak fantáziát. Pedig É. Kiss Piroska érdekesebbnél érdekesebb epizódokat mesélt az ungvári asszony életéből. Beszélt a tajgai útépítés fortélyairól, a vajszerzés nehézségeiről és arról, hogyan mostak hajat Kárpátalján a nők. Megemlítette az 1944 telén Ungváron végigbicikliző amerikai turistákat, akik miatt a velük szóba elegyedő asszony este már az ukrán államvédelmi hatóság, a Beszpeka vendégszeretetét élvezhette. Elmondta a fekete posta intézményét is, melyről Halász Marytől hallott először. A gulágon sínylődő Laszota Sándor ugyanis sokáig közömbös üzeneteket küldött haza, míg egyszer egy levél jött tőle odesszai pecséttel, melyben részletesen leírta a lágerben uralkodó rettenetes állapotokat. Attól kezdve rendszeresen érkeztek ilyen küldemények, néha Tallinnból, néha máshonnan. Kiderült, a köztörvényesek kijárhattak a táborból vagont rakni, és ilyenkor magukkal vitték a többiek leveleit. Ezeket az ország különböző részeibe induló szerelvényekbe rejtették, a célállomások vasutasai pedig életük kockáztatásával postázták.

Számtalan ilyen történetet tartalmazott a kézirat, melyet végül a Teleki Alapítvány jelentetett meg ezer példányban. Halász Mary életét alaposan megváltoztatta visszaemlékezéseinek kiadása. Rögtön az amerikai megjelenés után visszakapta útlevelét, nem sokkal később pedig a kabai cukorgyári lakótelepre költözött, hogy közel legyen a fiához. Hónapokkal később könyvének egyik olvasója meghívta Roeblingbe. Az idős asszony meglepődve járta végig ifjúsága színhelyét. Megtalálta a régi utcákat, a házat, ahol élt, találkozott három volt osztálytársával és egyik hajdani udvarlójával is. Nyolcvanéves volt ekkor. Átment számtalan keserűségen, szenvedésen, rettegett és örült, dolgozott, gyereket nevelt, közben pedig fél évszázadot élt egy olyan országban, ahová a szenvedély vetette. Túl soknak tűnt mindez, mégis, ez volt az élete.

Nem baj, gondolta Halász Mary, az amerikai asszony, aki volt már cseh is egyszer, és szovjet, magyar meg ukrán, és akinek egész élete ráment arra, hogy hajdan szerelembe esett Laszota Sándor tanítóval.

Nem baj. Minden így jó, ahogy történt.