Tokió kezdi felismerni: köszönet csak annak jár, aki háborúba is megy

Egyes közvélemény-kutatások szerint a japán publikum 80 százaléka ellenzi, hogy az ország katonái Irakba menjenek. Nem az a kifogás, hogy nincs hozzá semmi közük, és nem az, hogy ott akár meg is halhatnak, hanem a „hagyományos” japán érv: nem mehetünk háborúba. A hagyomány történelmi távlata 57 év. 1947. május 3-án lépett életbe az amerikaiaktól kapott alkotmány, benne a híres pacifista 9. paragrafussal. Azóta Japánban két lélek igyekszik megemészteni a helyzetet. Az egyiket leginkább az a japán hivatalnok fejezte ki, aki azon az ominózus május 3-án öngyilkos lett szégyenében. A másikat talán ez a mostani 80 százalék, amely persze nem volt mindig ennyi. De ugyanez a közvélemény az ősszel újraválasztotta Koidzumi Dzsunicsiro miniszterelnököt, aki Irakba küldi a katonákat, s aki már négyszer látogatott el kormányfőként a háborús bűnösök hamvait is rejtő Jaszukuni szentélybe. S ugyanez a közvélemény szavazta ki a parlamentből azt a két pártot, amely egyértelműen a békealkotmány mellett kampányolt, a kommunistákat és a szocialistákat.

A The Asian Wall Street Journal egy vezércikke címében már „Koidzumi-restaurációról” beszél, nyíltan párhuzamot vonva a XIX. század nagy fordulatával, a Meidzsi-restaurációval, amely megnyitotta Japánt a külvilág számára. Az a folyamat rendkívül megosztotta a társadalmat, ám végül az indította el azon az úton, amely a modern Japán megteremtéséhez vezetett. Most Koidzumi osztja meg a japán társadalmat. Nem egyszerűen a katonák Irakba küldésével, hiszen ez csak része egy nagyobb folyamatnak. Koidzumi érvelése nem meglepő, bár Japánban rendkívül szokatlan. Azt mondja a miniszterelnök, hogy országa energiaigényének 90 százalékát a Közel-Keletről szerzi be, így első rendű érdekük, hogy ott nyugodt, kiegyensúlyozott viszonyok alakuljanak ki. Vagyis azért küldik a katonákat Irakba, mert ez a nemzeti érdek.

Ez az érvelés a világ legtöbb országában teljesen normálisnak és hétköznapinak hatna, legfeljebb lehetne rajta vitatkozni, hogy valóban ez-e a nemzet érdeke. Japánban azonban fél évszázada nem lehetett olyan gondolatmenetet észlelni, melyben a nemzet érdekét valamilyen katonai művelet szükséges voltával kapcsolták volna össze. A nemzeti érdek az volt, hogy ne legyen normális hadsereg, a nemzeti érdek az volt, hogy ne legyen semmilyen japán katonai akció. A nemzeti érdek az volt, hogy Japánt elfogadja a nemzetközi közösség, az pedig ezt csak annak fejében tette meg, ha az ország békés, ha nincs hadserege, ha nem hagyja el fegyveres ember a szigeteket. A világ azonban megváltozott, ebből a szempontból ugyan nem nagyon, de lényegesen. Az Egyesült Államok nem fél Japántól, viszont nagyon drágállja, hogy neki kell garantálnia az ország biztonságát.

S ez a változás elég is volt ahhoz, hogy Japánban felerősödjenek az addig is megvolt, csak erősen elfojtott hangok: nekünk is „normális” országnak kell lennünk. Koidzumi ezt ráadásul meg is fejeli: ő nem pusztán normális országot akar Japánból, ő azt szeretné, ha az ország a nemzetközi közösség felelős tagja lenne. Eddig is igyekeztek persze, hiszen az összes válságtérség legnagyobb segélyezői voltak. Ezt hívták „csekkfüzet-diplomáciának”. Csak mindig azt kellett tapasztalniuk, hogy hiába a rengeteg pénz, ebben a partiban csak annak jár köszönet, aki fegyverrel odamegy a háborúba. Koidzumi mindenestre megpendítette azt, amit még egyetlen elődje sem mert, s kijelentette, 2005-ben módosítani fogják az alkotmányt. Konkrétumokról még nincs szó, de a kibogarászható cél a normális országgá válás.

Erősen túloznék, ha azt állítanám, hogy a politikusok Ázsia-szerte fel-feldobálják a sapkájukat örömükben. Az eltelt lassan 60 év nem volt elég ahhoz, hogy begyógyítsa a háborús sebeket. Nem volt elég ahhoz, hogy a japánok a békealkotmányukkal együtt meggyőzzék a korábban leigázott nemzeteket, hogy szándékaik békések. Még csak ahhoz sem volt elég, hogy a kínaiak, koreaiak, malájok, burmaiak és a többiek bocsánatkérésként fogadják el a bocsánatkéréseket. Egész Ázsia tele van a japán katonák által elkövetett galádságok emlékhelyeivel. Mindenütt nemzeti ünnep a japánok legyőzésének napja. A Jaszukuni szentély, a japán katonai erények és nemzeti büszkeség szimbóluma a többi országban a gyűlölet szimbóluma. Örökösek és megoldhatatlanok a viták a történelemkönyvekről, az ünnepekről, egyes eseményekről (így a nankingi mészárlásról).

Koidzumi legnagyobb gondját azonban várhatóan a belső viták okozzák majd. Sokan ma is úgy gondolják, hogy nem állja ki az alkotmányosság próbáját az iraki vállalkozás. S az ilyen érvek mögött többnyire nem csupán az alkotmányosság, hanem a mostani konkrét alkotmány eszméjéhez való ragaszkodás rejlik. Abban nagyjából közmegegyezés van, hogy nem lenne rossz most már saját alkotmány az amerikaiaké helyett. De ez sokaknál nem járna érdemi változásokkal. Mások viszont máris jönnek elő új eszmékkel, s ahogy telnek a hetek, egyre világosabb, hogy nem kizárólag a kilences paragrafusról meg a hadseregről lesznek itt öldöklő szócsaták. Az amerikai alkotmány – a katonai korlátozásokon túl – szakértők szerint meglehetősen liberális. Az említett 1947-es öngyilkosnak nemcsak az volt a baja, hogy nem lehet hadsereg és nem mehetnek a katonák külföldre. Legalább ilyen súlya volt annak is, hogy a szuverenitás az ég által rendelt császártól a konfúzus nép kezébe került.

Az bizonyos, hogy a 2005-ös alkotmányozás már most illúziónak tűnik. Legutóbb már Koidzumi is négy-öt szükséges évet mondott, de a jogászprofesszorok inkább egy évtizedről beszélnek. S a becslések csak a viták időigényéről szólnak. Ha azonban a folyamat fegyverkezési spirált indít el a Távol-Keleten, s a máig meg nem oldott, háború utáni problémákat új feszültségekkel díszítik fel, az hatással lehet az amerikai álláspontra is. Ebből a szempontból nagy jelentősége lehet annak a kínai törekvésnek, amely a koreai tárgyalásokat szélesebb biztonsági egyeztetési keretté fejlesztené. Ez lenne az úgynevezett pekingi folyamat, bevallottan a helsinki folyamat mintájára. Az idei év ad választ arra, nem szaggatja-e szét az egészet – a tokiói folyamat.

Peking, 2004. január