Tíz év múlva, december 23-án

Előbb az utcákon bóklászik. A kirakatokban aranyporban fürdő angyalkák. Később betér egy vendéglőbe. Cigarettára gyújt. Két deci vörösbort kér, aztán még egyszer két decit. Mindig előre fizet, amivel sikerül a pincért alaposan felbosszantania. Majd ismét az utcán. Időközben elered az eső, később fokozatosan havas eső, hó. A cipője átázik, de ez most különösebben nem foglalkoztatja. Visszasétál a mozihoz. Hamar megtalálja a látott film plakátját; hosszan nézi. Valami mély és megmagyarázhatatlan szomorúságot érez. A maradék idővel nem tud elszámolni. Csak a belső csend mint várakozás. Az egyre sűrűbb hóesés. És egy mozdulat, amellyel az ázott tincseit kisimítja a homlokából.  A szomszéd város vasútállomásán: miután megveszi a jegyet, a peronra megy, és a korlátra támaszkodva cigarettára gyújt. A havazás alábbhagy; az olvadó hó kopogása a csatornán. Később az arra sétáló vasúti csendőr figyelmezteti, hogy a peronon tilos a dohányzás. Elnézést kér, elnyomja a cigarettát és a kosárba dobja. Visszamegy a váróterembe. Kávét vesz az automatából. A műanyag poharat két marokra fogja, szürcsöl. A kávé forró, habos és jó. Egy újabb perc telik el: a várótermi óra kattanása visszhangzik a teremben. Leül egy székre, pontosan az órával szemben. Figyeli a nagymutatót. Fejben számol, próbálja eltalálni a pillanatot – nem sikerül. Bár nem sok híja. Végül, mint ostorcsapás, recsegve megszólal a hangosbemondó: úgy érzi, ez most valahogy leleplezi őt. Közli, hogy a vonat az első vágányon, jobbra stb. Hogy meg lehet kezdeni a beszállást. Tudom, mondja belül egy hang kicsit ingerülten. Tudom!  Az indulásig még tíz perc. Az ablaknál ül, menetiránnyal szemben. Pont rálát az állomás épületére. Ez most valamiért fontos, úgy gondolja. Egy sáros macskakölyök a peron korlátjáról lefetyeli a vizet. Tompa csattanás a szerelvény végéből, aztán csend. Még hét perc. Még hat. A vonatablak alatti asztalkán a műanyag pohár: alján a kávé cukros maradéka. És a menetjegy. Még négy perc. Három. Hogy mi a bizalom? Kérdi. A teljes és tökéletes bizalom? Hagyod, sőt, kéred, hogy apró pici darabokra szedjelek szét, sejtekre, atomokra, s ha kell, még tovább – mert tudod, hogy mindig ugyanúgy, ugyanabban a formában foglak újra összerakni. Egy kisebb, hangtalan rándulás után a vonat elindul.  A várost elhagyva előbb egy ipartelep, majd egy távolabbi benzinkút neonfényei. Később csak a hótakarótól derengő mezők, szántóföldek. A vonatablakon a fülke maszatos körvonalai és a saját képmása. Az én arcom, gondolja. A szemem, az orrom, a szám. Mindez hozzám tarozik.Állomás következik. A vonat lassít, megáll. A bakterház mellett egy fémhordóban tűz lobog. Az ablaküvegen keresztül is érezni a meleget. Ha sokáig nézed a tüzet, be fogsz pisilni álmodban. A gondolattól viszont valóban pisilnie kell. Még egy megálló hazáig, ki fogja bírni.  A szomszéd városból a vonat pontosan éjfélkor érkezik.  Hárman szállnak le: egy esti műszakból hazatérő részeg vasutas, egy sebhelyes arcú tizenéves fiú és egy gyűrött képű hajléktalan öregasszony nehéz, kopott hátizsákkal a vállán. Vajon melyik vagyok én?  A havazás közben teljesen megszűnik. Nyugat felől most sűrű köd ereszkedik lassan a városra. A kanális vasbordái között olajos hólé csillog. A járdaszegélyen eldobott narancshéj. Távolról éles fémkoppanások csendülnek. Később fokozatosan megszűnik a víz jellegzetes kopogása a csatornabádogon, és a megroggyant, vattaszerű hótakaró felszíne is lassan jegesre fagy, s bár a környező fák törzsei még mindig nyirkosan feketék, egy rövid időre, úgy tűnik, minden elcsendesül.  György Norbert