Az egyik győri lakótelep parkolójában reklámszatyros emberek vesznek körül egy sárfoltos fehér Ladát. Amennyire az esti sötétben kivehető, üres műanyag flakonok vannak a táskákban. A kocsi csomagtartójába egy munkásruhás férfi hajol be, nejlonkesztyűs kezével alumínium tejeskannákat csoportosít át. Az egyik már kiürült, a másikat most nyitja meg.
Tejesember a győri lakótelep panelházai között
A parkolóban, egy másik autóban szerelmére várhat egy fiatalember, legalábbis erre utal, hogy a kalaptartón egy szál vörös rózsa hever. A fiú – tétlenségében – rádiót hallgat. A Krónika hangfoszlányai kihallatszanak az utcára. Éppen a tejről van szó, valaki a rendkívüli helyzetet vázolja, intervenciós árakról beszél, s utcai demonstrációt helyez kilátásba.
Toporgok a sorban, hallgatom a megjegyzéseket. A mögöttem várakozó középkorú, bajszos férfi azt dörmögi:
– Csoóri Sándor mondta a rendszerváltáskor, hogy a sok kis vityilló meg a háztáji gazdaság ösztönös tüntetés volt a kommunizmus, a kollektív szemlélet ellen. Ez a tejárusítás is tüntetés azok ellen, akik eladták az országot, eladták a magyart.
Halkan mondja, nincs is visszhangja a szavainak. A sorban állók többsége vásárolni, nem politizálni jött ide.
– November óta minden este itt van a tejesember – világosít fel az előttem fagyoskodó, kezeit dörzsölő férfi. – Az asszony másnaponként leküld egy literért. Májbeteg szegény, nem ehet tartósítószeres élelmiszereket.
– Kisgyereknek adhatom? – kérdezi egy járatlan, fiatal anyuka.
– Neki azért ne tessék – válaszol egy idősebb asszony. – Sose lehet tudni.
A tejesember beszélget. Elmondja, hogy lakóhelyén, egy Győr melletti faluban már csak négyen foglalkoznak tehenekkel. Neki tíz van, a többieknek se több. Korábban a Mizóval kötöttek szerződést, de ennyi tejért nem megy ki a tartálykocsi. Ezért döntött úgy, hogy eladja Győrben, az utcán.
– Én jó tejet hozok, garantálom a minőségét – dicséri a portékáját. – Ha meg valamelyik tejcsarnokban összeöntenék, ki tudja, milyen koszos marháéval keveredne.
Félrészeg férfi kerekezik a Ladához. Műanyag flakonjából kiissza az utolsó csepp bort, abba kér tejet. A tejesember inkább a kocsijából vesz elő egy palackot, azt tölti tele. Igaz, annak is felszámolja az árát.
A következő vevő reklamálással kezdi:
– Vasárnap megsavanyodott a tej, amit magánál vettem.
Aki így járt, annak adok helyette – ajánlja a tejesember. – Vasárnap elállítódott a hűtőm gombja.
A fiatal anyuka észrevétlen kisomfordál a sorból.
A többiek azonban dicsérik a tejet.
– Ez legalább vastag ital – mondja egy asszony.
– Összeönti a reggeli és esti fejést? – érdeklődik egy másik.
A tejesember bólint.
– Az úgy jó – nyugtázza az aszszony, aztán hozzáteszi. – Régen, míg falun laktunk, nekünk is voltak teheneink, de aztán jött az ipar, a férjem bejött dolgozni Győrbe, a Rába-gyárba. Kaptunk lakást, városiak lettünk. Jól is éltünk évtizedeken át, aztán széthullott a világ, a Rábából ezreket bocsátottak el. A férjemet ez már nem érintette, még előtte beteg lett, leszázalékolták. Ismét a politikára terelődik a szó.
– A Torgyán szúrt el mindent a mezőgazdaságban. Többet ártott neki, mint a jégeső – tartja oda kóláspalackját egy ősz férfi.
A tejesember nem hagyja bántani Torgyánt. Végül közmegegyezés születik: a jelenlévőket kivéve majdnem mindenki egyformán hülye.
A szomszédos autóban melegedő férfinak megjött a barátnője, elgurulnak a helyszínről. Helyette egy Ford áll be, a vezetője azért fékezett, mert azt hitte, baleset történt. Aztán tisztázódik a helyzet.
– Mihez kezd az unió után? – kérdezem a tejárust.
– Ha ezt itt folytathatom, akkor megélek belőle. Ha meg nem, az isten tudja, mi lesz.
– Van engedélye az árusításra? Nem háborgatták még emiatt? – tudakolom.
– Egyszer egy rendőr kérte az engedélyt, nem volt. Azóta szereztem az önkormányzattól, így aztán nem zaklat senki.
Egy kutyát sétáltató ember hallja a párbeszédet, távolabb megy, és magához int.
– Tudja, hányféle engedély kellene a folyó tej árusításához? – kérdezi. – Az embereknek fogalmuk sincs, mit vesznek ettől a szerencsétlen gazdától. Valószínűleg senki sem ellenőrzi az állatok egészségét, a tej minőségét, a fejőgép és a kannák tisztaságát. Én hét évet dolgoztam egy nagygazdaságban, tudom, mennyire veszélyes üzem ez, pedig ott aztán folyamatosak voltak az ellenőrzések és a vizsgálatok.
Megvakarja a fejét, és így folytatja:
– De hát jelentsem föl? Meg is lincselnének a lakótelepi emberek.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.