Szülőnek lenni nem könnyű

Tanácstalanul állnak, amikor az édes kis baba a homokozóban lapáttal veri pajtása fejét, és a földre veti magát, amikor kiveszik a kezéből a kést... A szülők beletemetkeznek a szakirodalomba, könyvből tanulják a gyermeknevelést. Bizonyos módszerekkel egyetértenek, és alkalmazzák is őket. Ezekből válogattunk.

Demokrácia vagy szigor?

A pszichológusok szerint az úgynevezett amerikai nevelés – amely a gyermeknek teljes szabadságot biztosít, mindennemű korlátozást tilt – zsákutca. A túl nagy szabadság stresszt és zavart vált ki a gyerekekben, merthogy nem tudnak mit kezdeni vele. Jobban érzik magukat, ha biztonságot jelentő fogódzók vannak az életükben. Szükségük van a rendszerességre. Nem kell félni a napirend kialakításától, és legyenek szabályok, amelyek megtartásához a szülő ragaszkodjék. Hazudni nem szabad!

Minden kérdésre kielégítő választ kell adni – úgy, hogy a gyerek megértse. Kár megzavarni féligazságokkal vagy mesékkel, hiszen ha normálisan mondjuk el neki, megérti, miért ment a nagymama a kórházba. Viszont ha rájön, hogy félrevezettük, megrendül a bizalma, sőt megtanulja tőlünk, hogy hazudni szabad...

A figyelmetlenség nem betegség

Szidja a csemetéjét, hogy szétszórt? Nem figyel az iskolában? A gyerek figyelme független az akaratától vagy a szülő és a tanító néni óhajától. Csupán az idegrendszere minőségéről és fejlettségéről árulkodik. Vagyis nem tehet arról, hogy izeg-mozog. Figyelmét csak érdekesebb inger vonja magára.

Következetességet!

Ha ígérünk valamit a gyereknek, azt mindenképpen teljesítsük, akkor is, ha megrovásról van szó. Minthogy a gyerekeknek fejlett az igazságérzetük, nem veszik rossz néven, ha a „büntetést” el kell viselniük. Ha a mama rákiált a rosszalkodóra, s azt ígéri: „ma este nem lesz tévézés”, aztán pedig bekapcsolja a készüléket, meglehet, épp a gyerek lesz az, aki figyelmezteti a kiszabott büntetésre...

Szép szó vagy büntetés?

Szép szóval, vágja rá mindenki, de azért nem olyan egyszerű a dolog. A büntetés mindig a tett elkövetése után következzék, hogy a gyerek tudja, miért kapja. Rossz módszer a „várj, majd ha apád hazajön, ellátja a bajodat!”-féle fenyegetőzés. A büntetés végrehajtásának elodázása feleslegesen traumatizálja a gyereket. A büntetés legyen arányos a vétséggel. Ha a kétéves csöppség kitépi magát az anyja kezéből és kis híján az autó alá fut, a fenekére paskolás helyénvaló. De megverni az iskolást az ötösökért... Őt nem büntetni kell. Segítségre szorul.

Semmi sem érdekli?

Vannak passzív gyerekek, akik ódzkodnak az ismeretlentől, nem tudnak egyedül játszani, de ha lehetőségük nyílik rá, szívesen bekapcsolódnak. A szülő találjon ki különböző elfoglaltságokat. Ne azt mondjuk neki, hogy „menj játszani”, hanem, hogy „gyere játszani”.

Ülj szépen, és egyél!

Képtelen nyugodtan enni és ezzel az őrületbe kergeti jó anyukáját? Kár idegeskedni. Minden gyerek ezt teszi. Esznek néhány falatot, és rohannak további felfedező utakra. Sokkal fontosabb, hogy a szülők vizsgálják felül a saját étkezési szokásaikat. Ha a papa ebéd közben újságot olvas vagy a tévé előtt vacsorázik, egy szót se szólhat – a gyerek csak a példát követi.

A szülő ismerje be a hibáit!

A kisgyerek szemében a mama, papa két tökéletes lény. A szülők hajlamosak rá, hogy ezt a látszatot megőrizzék. A gyerek a megfigyeléssel tanul, és ha a szülei példával járnak elöl saját hibáik beismerésében is, később ő is természetesnek tartja, hogy ha hibázott, elismerje. Nem esik csorba a szülő tekintélyén, ha azt mondja: „Ne haragudj, elfelejtettem banánt venni, holnap hozok neked...” A gyerek ebből azt szűri le, hogy hibázni emberi dolog, de lehetséges a jóvátétel.

A szó veszedelmes ereje

Nincs olyan gyerek, aki legalább egyszer ne mondaná az anyjának (apjának): „Nem szeretlek!” A szülő ilyenkor csak egyet tehet: nyugodt marad. A kegyetlen szavaknak semmi közük a szeretethez, a gyermek csak azt akarta közölni: az engem fenyegető hatalmadat gyűlölöm.

A mesét együtt nézze a család!

Ha a szülő azt akarja, hogy gyermeke serdülőként is bizalmas legyen hozzá, akkor már egészen kicsi korától készítse föl. Nézzék együtt a meséket. A gyerek közben biztosan lát olyasmit, amit azon nyomban megbeszél apuval, anyuval, eszébe jut, hogy mi történt az oviban...

Ha azt tapasztalja, hogy anya nem tanúsít érdeklődést, elkönyveli, hogy az ő problémái senkit nem érdekelnek. Azok a gyerekek, akikkel a szüleik sokat beszélgetnek, az iskolában is eredményesebbek, mint azok, akikkel nem foglalkoznak.

A szorongást ne vegyük félvállról!

A szülő vegye megtiszteltetésnek, ha gyermeke megvallja legtitkosabb érzéseit, szorongásait, félelmeit. Boncolgassák közösen a problémát. Sose rázza le azzal, hogy ez semmi, ne gondolj rá... Adja tudtára, hogy félelmeit komolyan veszi, és mindent megtesz azért, hogy megvédje őt, és segítsen neki.

A nevelés otthon történjék...

Emlékezzék csak vissza, milyen rosszul esett önnek kiskorában, amikor a szülei mások előtt oktatták ki, szidták meg. A gyerek roszszul viseli a nyilvános „megaláztatást”. Négyszemközt neveljünk. (k)