Szellemidézés filmen és regényben

Mit szólna Karinthy Frigyes, ha látná a róla és második feleségéről, Böhm Arankáról készített tévéfilmet? Ezen töprengtem nemrég, a Frici & Aranka című tévéfilm premierjén, az Uránia Filmszínházban. Olyan érzésem volt, hogy jelen van a nézőtéren. Nem fizikai valóságában, hanem túlvilági látogatóként. Frici ugyanis nemcsak kora írófejedelme volt, hanem széles körű érdeklődéssel megáldott géniusz. Erősen foglalkoztatta a nagy kérdés: van-e élet a halál után? Mennyei riport című regényének hőse, Merlin Oldtimer, minden oknyomozó újságíró netovábbja, vállalta, hogy riportsorozatot készít a másvilágon, és vissza is tér onnan. Sajnos, a fölöttébb izgalmas regény csaknem egyidejűleg jelent meg az Utazás a koponyám körül című, ezen „túlnőtt” hírnevű művével, és elterelte a figyelmet a fantasztikus mennyei tudósításról. Az olvasókat jobban érdekelte az író részletes élménybeszámolója az agydaganatos műtétjéről, amelyet 1936-ban, egy stockholmi klinikán hajtottak végre. Pedig Karinthy akkor már majdnem eljutott odáig, ahol a Mennyei riport újságírója bolyongott, de nem talált semmit, ami bizonyíthatta volna a nemlét létét vagy nemlétét. Ekkor így szólt hozzá Diderot:

Maga személyesen szeretne beszélni az élőkkel, akarom mondani a halottakkal. Leginkább önmagával kellene tisztába jönnie, hogy legyen saját véleménye, hogy képes legyen megválaszolni azt, amire nincs adekvát válasz.

Maga az író sem tudott válaszolni arra, hogy van-e élet a halál után, de a szent humorba áztatott fantázia nevében az olvasóra bízta a döntést: „Az ismeretlen, túlvilági tartomány olyan, amilyennek szeretnénk.”

„Na, pupák, mit szólsz ehhez?”

Ugyanazt kérdezném a túlvilágról hazalátogató írótól, amit az unokájától, Karinthy Mártontól, aki már együtt van nagyapjával a mennyei kávéházban: „Mit mondanál neki, Marci, ha most megidéznénk nagyapád szellemét? Válasz: »Azt, hogy na, pupák, mit szólsz ehhez?« Volt egy vicc a Ludas Matyiban. Cini, vagyis Karinthy Ferenc író, Frici és Aranka fia, Márton édesapja áll a tábla előtt, Frici meg leszól az égből: »Na, pupák, ezt csináld utánam.« Mire apám csak annyit mond: »Hát akkor megpróbálom«”. Hát akkor én is megpróbálom kitalálni, mi járhatott Frici fejében, miközben nézte a filmet, házasságuk viharos, se vele, se nélküle történetét, amely édes is volt, meg keserű is, visszatekintve pedig fájdalmasan gyönyörű. Megrohannák az emlékek: kávéházak, ahol naponta találkoztak a nyugatos írók, költők és feleségek: Kosztolányi Dezső – Desiré –, a legjobb barátja, és annak felesége, Harmos Ilona, Somlyó Zoltán, Németh Andor, Déry Tibor, Aszlányi Károly, Tersánszky Józsi Jenő, Tóth Árpád, Füst Milán, Hunyady Sándor és a két Jenő, Heltai és Rejtő! Karinthy egyik törzshelye a New York Kávéház volt, később – felesége biztatására – onnan tette át a székhelyét Budára, a Hadik kávéházba. Még vicc is született arról, hogy nyáron mennyi a pesti vicc terjedési sebessége? Másfél óra. Ezt is Frici találta ki: a Hadikban elmesélt egy viccet, mire átért a New Yorkba vagy éppen fordítva, a másik helyszínen már valaki úgy adta elő, mint a sajátját. Tóth Tamás filmjében az eredeti helyszíneken forgatott jelenetek felidézik a múlt század elején virágzó kávéházi-irodalmi élet sajátos hangulatát. Szecsanov Martin operatőr képeivel beszippantjuk a finom szivarok, a női cigaretták és a parfümök illatát, gyönyörködünk az irodalmi hölgyek szépségében, korhű öltözékében és vezérükben, a dacosan önfejű, ellenállhatatlanul vonzó, a férjére pokolian féltékeny Arankában is, aki maga sem volt megtestesítője a hűséges hitvesnek.

Séta a jelen múlt idejében

A film árnyaltan eleveníti fel a régi szép időket, irodalmi életünk fénykorát. Megismertet elevenen pezsgő kávéházi és társasági életével, amelynek vezéralakja – bölénye – Karinthy Frigyes volt, királynője pedig Böhm Aranka. Hogy milyenek voltak valójában? Erről faggattam az unokát, Karinthy Mártont, pár évvel a halála előtt. Ő javasolta, hogy tegyünk egy sétát Újbudán, a Karinthy család kerületében, ahol minden a nagyszüleire emlékeztet. Legalább megsétáltatjuk nagyapámat is – mondta nevetve –, elég régóta ücsörög ott fenn, ideje kimozdítani. „Egy kicsit beszélgetnénk, meg hülyéskednénk, és persze elvinném a Karinthy Színházba is, szerintem örülne neki. Sajnos, soha nem látott engem, én sem őt: én 1949-ben születtem, ő 1938ban halt meg, de nagyon hiányzik. Gyakran beszélgetek vele gondolatban vagy álmaimban. Néhány éve kitaláltam egy anekdotát, ami bekerült a Karinthy Legendáriumba. Frici és Desiré – Kosztolányi Dezső – 1936-ban sétálgatnak és elindulnak kifelé a Verpeléti úton – ma Karinthy Frigyes út –, majd a Horthy Miklós úton – ma Bartók Béla út –, kiérnek, már majdnem a város határába. Ahol nagy megdöbbenésükre van egy Hunnia – a későbbi Haladás – mozi. Frici ekkor azt mondja Desirének: »Idefigyelj! Nem kéne itt egy jó kis színházat csinálni, ahol bemutathatnám a darabjaimat?«” Desiré rábólint. Mennek tovább, beszélgetnek versekről, asszonyokról, álmokról, de a színház ott maradt. A LEVEGŐBEN. Mint vágyálom. Eltelik ötven év, és lám az unoka ott nyitja meg, a Haladás moziban a nagyapja Hököm színházát. Ez már nagyon szépen kifejezi a családi stafétát. 

Érdekes, hogy az unoka ugyanazt az útvonalat járta be, nap mint nap, mint a nagyapja. Jövet- menet a színház és a Hadik kávéház között, olykor útba ejtve nagyszülei emléktáblával jelölt egykori lakását is, a Karinthy Frigyes úton. Benézünk a Hadik kávéházba is, leülünk Frici törzsasztalához: ott foglalt helyet, irodalmunk nagyjainak körében. De a főszerep mégiscsak Arankáé volt. Mutatja a freskót, amelyen a Hadik híres törzsvendégei láthatók, köztük egyetlen nő: Aranka. „Frici kétszer nősült – mesél Marci. – Első feleségét, Judik Etel színésznőt megszöktette rendőrkapitány férjétől, és boldog szerelmi házasságban éltek, Boga haláláig. Őt a spanyolnátha vitte el, és ebből a házasságból született Gábor, »a fájdalom hercege«, akiből akár az ország legnagyobb költője lehetett volna. Másodszor szintén férjes asszonyt vett el, Arankát, aki egy fiút, Kertész Tamást hozott a házasságba, és szült egy Karinthyt is. Cinit, az apámat. Erről szól Frici szállóigévé vált mondása: »A maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket!«”

Milyen volt a nagyanyád?

Milyen volt a nagyanyád, ezt kérdeztem a rendező, színházigazgatótól. Azt felelte, Boga tökéletes ellentéte. Boga ugyanis a beleolvadó alkotótárs, a teljes megértés és anyai szeretet volt. Aranka az örök rivalizáló, a harcos, akivel meg kell küzdeni, és akiért meg kell dögleni. „Érdekes, hogy amikor még Boga volt a felesége, már olyan novellákat írt, amelyekben az Aranka-féle típus jelenik meg: ott is van egy Arabella elnevezésű asszony, akinek nincs férje, de uralkodik mindenen. Aztán jött a nagyanyám, aki kihozta belőle a legjobbat, de a legrosszabbat is. Boszorkány volt, inspiráló múzsa, a modern nő korai előfutára, aki nem tűrt beleszólást az enyhén szólva szabados életvitelébe.” Sok udvarló vette körül, közülük Déry Tiborhoz fűzte a legmélyebb kapcsolat. Hogy mi tartotta össze őket? Frici ezt írta róla:

Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan te, te nagy nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én fejemben benne.

Frici egy nagy veszekedést követően halt meg, agyvérzésben. Aranka élete is tragikusan ért véget. Okos nő volt, Bécsben szerzett pszichiáteri diplomát, és egy szemtanú elmondása szerint az auschwitzi rámpán találkozott Mengelével, akivel valaha együtt voltak tanársegédek. A „halál angyala” felismerte, és kedvezni akart a még ott, romjaiban is 
gyönyörű asszonynak, aki válaszul felpofozta. Ezzel Aranka sorsa megpecsételődött. A sors fintora, hogy megúszhatta volna a haláltábort, ha nem jön haza Amerikából. Hiába kérlelték, hogy maradjon, hirtelen elfogta a nagy, anyai féltés, látni akarta a fiait: Gábort, valamint a két sajátját, Tomit és Cinit.

Jövőbe látó géniusz

Karinthy nem érte meg a vészkorszakot, de megjövendölte. Talán nem véletlen, hogy éppen az agyában keletkezett egy érkidudorodás, mivel megállás nélkül dolgoztatta. Géniusz volt. Fantasztikus világokat talált ki: Faremidót és Capilláriát, a tengermélyi társadalmat. Láncszemek című novellája az egyik legerősebb megérzése a 21. századról, amelynek beteljesülését már kezdjük érezni a saját bőrünkön. „Vajon marad-e néhány percünk nyugodtan gondolkodni?” – teszi fel korunk legégetőbb kérdését, a múlt század húszas éveinek végén. Kivételes agya lehetett. Annyi tudás halmozódott fel benne, mint a modern számítógépekében. Csakhogy emberi agya volt, emberi érzésekkel működött. Miután képzeletben és kicsit valóságosan közelében járt a túlnani tartománynak, ezt üzente halott kedvesének: „Hiába halsz meg, hiába halok meg – évmilliárdok, csillagtrilliók végtelenjében és távolában lesz még a mi kettőnk számára egyetlen pillanat, mint mikor két vonat elrobog egymással szemben, s két elsuhanó kéz int, két ablakból egymásnak: megismertelek, te vagy az, ugye, szerelmem – szeretsz-e még? mert én még mindig szeretlek!”

Frici és Aranka a filmben

Tóth Tamás rendezése a kettőjükről szól, közös huszonvalahány évnyi együttélésükről. Hitelesen, és a mai néző számára is élményszerűen. A teljes életük már nem fért volna bele, ezért írtam bele a kritikámba kicsit részletesebben a kevésbé ismert, de fontos családi hátteret, Frici rendkívüli tehetségét, zsenialitását, Aranka szerepének árnyalását. Nem vagyok benne biztos, hogy Tóth Tamás rendezőt vagy a film ötletgazdáját és kreatív producerét, Juhász Anna irodalmárt kell-e dicsérnem, mindenesetre a szereplők kiválasztása – legyen akármelyikük érdeme – hibátlan. Bölkény Balázs Fricije, Szakács Hajnalka Arankája valósággal hozzálényegül szerepéhez. Ott van minden a képernyőn/ vásznon: a harc egymásért és önmagukkal. Egyszóval mindaz, ami elválasztotta és eggyé forrasztotta őket. Az utolsó kép, amikor Arankával elindul a deportáltak vagonja Auschwitzba, megrázóan drámai. Ezt is látta előre a férje, de már nem érte meg felesége tragikus végét. Ez a televíziós film is úgy zárul, hogy a történet szereplői már mind együtt vannak a „mennyei” kávéházban, talán onnan nézik vissza a múltat, az életüket. Marci még megmutatta nekem Frici két gyönyörű ükunokájának fényképét, Jankát és Julcsit, akik a konyhaszekrény üvegajtajáról nevettek rám. Emlékszem, büszkén mesélte, hogy a családi panteonba az ő családregénye, az Ördöggörcs is bekerült Fricinek. Reméljük, talán egyszer abból is lehet film.