Szélhámosok idénye, nyár

Ha hajlandó lennék csalni, eredményesebb lehetnék a golfjátékban. De az akkor már nem ugyanaz a játék lenne. Ha az élet értelmét mindössze egy meghatározott feladat elvégzésében jelöljük meg, akkor e feladat teljesítése erkölcsi kötelességgé válik: a választást meg kell nyerni, a szenzációt elsőként kell világgá röpíteni, profitot kell termelni. Jól tudjuk azonban: a halálos ágyán senki sem mondja azt, hogy „Bárcsak több időt töltöttem volna a hivatalban!” Az emberek akkor kezdik el átértékelni értékeiket, amikor elgondolkodnak azon, hogy mennyire hiábavaló volt buzgólkodásuk jó része. A dolog lényege szerint a jó lelkiismeret a legjobb párna. Jó, vagyis becsületes életet élni – számunkra ez a legfontosabb – mondja Michael Josephson amerikai etikus. Számunkra igen, de mi van másokkal? Mások általában másak, mint mi vagyunk. Szélhámosok, rossz emberek – szemben velünk, a jó emberekkel.Szélhámosoké a világ?

Múltkorjában rég nem látott osztálytársam látogatott meg. Meglepetésemben nem is tudtam mire vélni a szerencsét, hisz legalább tíz-tizenöt éve nem találkoztunk. Azóta sok víz folyt le a Dunán. Hirtelenjében föl sem ismertem, csak mikor a kutyám is elhallgatott, próbáltam felidézni nyitrai diákkorom egynémely alakját, hátha azonosítani tudom fizimiskája alapján. Mikor megszólalt, tudatosult bennem a felismerés: hát ez a Kolár Robo a középső sor első padjából! Hát persze, te vagy az, akivel néhanapján futni szoktam az öreg Nyitra sáncpartján. Hogy megváltoztunk azóta! Betessékeltem őt, s rögtön szóba elegyedtünk, mi minden történt velünk az érettségi napja óta, felelevenítettük közös emlékeinket s élményeinket, majdhogynem könnybe lábadt szemünk a visszaemlékezés folytán. Feleségem harapnivalóval és egy csésze feketével kedveskedett, ő csak mesélt és mesélt élete felfelé ívelő pályájáról. Jelenleg Kassán lakik élettársával, a közgazdaság-tudományi főiskola elvégzése után rögtön a bankszakmában helyezkedett el, pénzügyi szaktanácsadói funkciót tölt be, ő aztán tudja, melyik pénzintézetbe kell elhelyezni a bankókat, mivel ott van a tűz közelében, a miniszterelnök-helyettessel jár rendszeresen teniszezni, sőt olyan politikai körökben forog, ahol csak a bennfentesek és beavatottak fordulhatnak meg. Már-már irigykedni kezdtem, milyen szerencsések azok, akik a közgázon végeztek, ő csak tudja, mitől döglik a légy, a béemgé csődjét is előre tudta, nem férhet semmi kétség az ő pénzügyi szakértelméhez.

Miután a felkínált kávét is elkortyolgatta, a felcicomázott rakott kenyereket is befalatozta, rátért látogatásának fő okára is. Léván elromlott az autója, eszébe jutottam, s a telefonkönyv segítségével feltárcsázta mindazokat a névrokonaimat, akik számításba jöhettek felkeresésem céljából. Bátyám igazította őt helyre és útba, így sikerült rám bukkannia otthonomban. Szemlátomást jó kedvre derült a falatok és kortyok után, és további tőzsdeügynöki fejtegetésekbe kezdett. Felsorolta azoknak a bankoknak a nevét, melyeket a csőd veszélye fenyeget. Szinte dőlt belőle a szó, lelki szemeim előtt a híradókban látott részvénytársaságok és pénzintézetek buxindexeinek nyilai cikáztak a Pink Floyd együttes Money zenei aláfestésével.

Akkor ocsúdtam fel elrévülésemből, mikor kiselőadást tartó, szememben pénzügyi szaktanácsadóvá felmagasztosult egykori osztálytársam bejelentette, hogy kölcsönpénzre lenne szüksége, mivel a hitelkártyáját otthon hagyta, s emiatt segítségemre szorul. Rögvest hozzátette, legközelebbi, pontosabban, lengyelországi üzleti tárgyalást lebonyolító útja során szerét ejti újbóli meglátogatásomnak, s akkor – mi sem természetesebb ennél – téríti meg a tartozást.

Végül is családom pénzügyi kérdésekben is döntő tárgyalópartnereit meggyőztem osztálytársam szavahihetőségéről és feddhetetlenségéről, kötélnek álltak: megszavaztattam velük a kért kétezer-ötszáz szlovák korona hitelbe adását. Mialatt kikísértem őt a buszmegállóhoz, eszembe se jutott, hogy címet kérjek tőle, hiszen szavát adta, hogy egy héten belül újra meglátogat.

Teltek a napok, hetek, már a falinaptárt is áthajtottam a jobb időket hozó virágos oldalra, de Kolár Robo osztálytársam nem tette újból tiszteletét nálam.

Csak azon sopánkodom, mennyire lóvá tett. Ha én előre tudtam volna, hogy közös Nyitra-parti kocogásainknak ez lesz a vége?! Most már a pénzem után futhatok...

Annyit megtudtam egy másik osztálytársamtól, hogy nála is járt. Ugyanazt az autós mesét adta elő. Ő is hitt neki. Szintén ugyanannyit kért. Sőt, nála meg is zuhanyozott.

Hát, így jártunk mi, kik hinni szeretnénk embertársainknak a mai, hovatovább egyre inkább elgépiesedő, elembertelenedő világban.

Vajon hányan vagyunk még hinni merők és akarók? S vajon hányan vannak azok, akik profi módon csalárd és álnok trükkökkel sajtolják ki belőlünk a pénzt, a posztót? A legjobban az fáj, hogy nagyrészt vélt barátaink és ismerőseink közül kerülnek ki ők. Tehetetlenek vagyunk velük szemben. Vagy csak egyszerűen naivak?

Hajtman BélaJó emberek, rossz emberek

Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy létezik a „jó” és a „rossz” kategóriája, és hogy ezeket meg is tudjuk határozni. Ez így biztos nem igaz, de egy gondolati kísérletet megér.

A fönt említett jó emberek talán egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem ártanak másoknak. Élnek és élni hagynak, nem törekednek arra, hogy saját önös érdekeiket mások rovására érvényesítsék, azaz igyekeznek embertársaiknak sem erkölcsi, sem anyagi kárt nem okozni.

A rossz emberek nem ilyenek. Dolgokat akarnak megszerezni – nem szeretnének, akarnak –, és nem érdekli őket, hogy milyen áron. (A dolgok, melyeket annyira akarnak, egyáltalán nem biztos, hogy anyagiak. Igen népszerű körükben a hatalom, lehetőleg a többi ember fölötti hatalom.) Tehát az ár nem érdekli őket, és közömbösek az iránt, hogy a környezetükben élőket megsértették, megalázták, átverték, avagy egy fokkal följebb: akár fizikailag bántalmazták, megölték, megerőszakolták, tetszőleges sorrendben. Egy kicsit le is nézik a jó embereket, akik csak úgy „elvannak”. A rossz emberek filozófiája olyasmi, mint amit a Wild Life videofilm sugároz: az erősebb megszerzi, amit akar.

Egyesek szerint ez így van rendjén, mindig is így volt, és így is marad. Ősi korok maradványa az agresszív magatartás, mikor a homo sapiens legszívesebben homo sapiensre vadászott. A fönt említett egyesek figyelmen kívül hagyják azt az apró tényt, hogy kissé mintha már kiemelkedtünk volna az állatvilágból. Vannak tévésorozataink, atombombáink és intimbetétjeink. Az állatok világában valóban elpusztul a gyengébb, a sérült, a beteg, a rendellenes. Még mindig a fönt említett egyesek szerint ezt így kellene csinálni emberi körökben, és likvidálni a szellemi fogyatékosokat, az örökletes testi hibával születetteket, valamint még a sötét bőrűeket és esetleg a hosszú orrúakat is.

Ez esetben fölmerül a kérdés, hogy akkor vajon mi különböztet meg minket egyáltalán az állatvilágtól? Tán csak nem a tévésorozatok, az atombombák meg az intimbetétek? Vagy talán gőgös – és tipikusan emberi – felsőbbrendűségének tudatában az ember fél szembenézni azzal a ténnyel, hogy különbség esetleg nincs? És mi van, ha csupán annyi a különbség köztünk és a véglények meg az óriáskígyó meg a pandamaci között, hogy önzetlen, igazi, emberi részvétet érzünk a gyengék, az elesettek, a szenvedők iránt?

Már aki érez. A rossz emberek nem éreznek, ez biztos. Lépten-nyomon bántják a jó embereket, amióta világ a világ. Végül is a jó emberek, mikor már tele volt a hócipőjük az egésszel, kitaláltak különféle dolgokat, amelyek megvédik őket a rossz emberektől. Ilyen volt például a törvény, a jogrendszer, a rendőrség, a börtön. Esetleg az állam. Ezekben az intézményekben eredetileg jó emberek szolgáltak, akik áldozatokat vállaltak magukra a többség érdekében. Orrba vágták a bűnözőket (amit a jó ember nem szívesen csinál, egyszerűen mert nem érzi jól magát utána), esetleg fel is akasztották őket, ha már nagyon muszáj volt. Ha nem volt muszáj, csak bezárták őket hosszabb-rövidebb időre, abban a naiv hitben, hogy esetleg magukba szállnak, és többé már nem lesznek rosszak.

Nem úgy néz ki, mintha ez sikerült volna. Inkább úgy néz ki, hogy a jó emberek reménytelenül vesztésre állnak. Úgy néz ki, hogy az összes védelmi rendszerük csődöt mondott, és ha konfliktusba kerülnek a rosszakkal, az általuk létrehozott szervezetek már egyáltalán nem védik meg őket. Senki sem adja vissza az ellopott biciklidet, amire egy évig spóroltál. Bárhol, bármikor megverhetnek és kirabolhatnak, bárhol, bármikor kénytelen vagy elviselni a rossz emberek durva gőgjét és arroganciáját, akik kezdik felfogni, hogy a jó emberek annyira jók, hogy még bosszút állni sem képesek.

Alig néhány éve még biztosak lehettünk benne, hogy mégiscsak a jó emberek vannak többségben. Talán ma is, számszerűleg. De nagyon úgy néz ki, hogy már nem sokáig. A baj az, hogy egyáltalán semmit nem képesek tenni, mert leginkább azt szeretnék, ha békén hagynák őket. II. János Pál szavaival: azért olyan erősek a rosszak, mert olyan gyengék a jók. Eddig rendben, de azért nem kellene mégiscsak valamit csinálni?

Valamilyen okból kifolyólag a jó emberek nagyon lassan szaporodnak. A rossz emberek viszont gomba módra. Egyre-másra tanúi lehetünk, hogy a jó emberből furcsamód rossz ember lett. Na nem egyik napról a másikra, az átalakulás olykor évekig tart. És az is eléggé gyakori, hogy a jó embernek rossz ember gyereke születik. Szegény naiv jó ember szülő csak néz kétfelé, hogy mi van. (Ezt a jelenséget nagyon jól ismerik a tanárok, akik esetleg elmesélik, hogy a gyerek így viselkedik és ilyeneket csinál. A jó ember szülő ezt egyszerűen képtelen elhinni, sőt fölháborodik, hogy mit merészel ez a tanár, biztos hazudik. A rossz ember gyerek ezt a játékot kimondottan élvezi, és a háttérben jókat röhög a markába.)

A jó emberek tehát szépen lassan kipusztulnak, mint a dinoszauruszok, a kardfogó tigris meg a tasmániai erszényes farkas.

Van segítség? Nincs.

Na jó, lehet, hogy van. Csak azért írtam, hogy nincs, mert ez olyan frappáns befejezés lett volna. Azért ne lógassuk az orrunkat.

Biztosan lehet tenni valamit. Esetleg annyit mondhatunk csöndes biztatásként, az üvöltő rosszember-kórus közepette: vigyázzatok, jó emberek! Ne hagyjátok magatokat! Tóth Ferenc