Száműzték a pezsgőt az Élysée-ünnepségről

A történelmi jelentőségű eseményről, a francia Nemzetgyűlés és a német Bundestag több mint ezer tagjának első együttes üléséről a pezsgőt a protokollosok nem véletlenül száműzték. Senki sem akarta, hogy a champagne bárkiben is a fájdalmas múltra utaló emlékeket idézzen. Miután Poroszország és a vele szövetséges német államok legyőzték III. Napóleon seregeit, Versailles-ban, 1871 januárjában kiáltották ki a Német Császárságot. Majd fél évszázaddal később, 1919 júniusában szintén a Tükörgalériában írták alá a versailles-i békeszerződést, amely lezárta a németek vereségével végződő első világháborút.

A két egykori ősellenség ma rendkívül szoros baráti-szövetségesi viszonyt ápol egymással. A francia–német megbékélést gyakorta nevezik az új Európa egyik olyan meghatározó elemének, amelyet a kontinens keleti felében élő, egymással szintén évszázadokon át hadakozó népeknek kellene követniük. A Le Figaro és az Arte francia–német televízió által készített közvélemény-kutatás szerint a Rajna két partján élők 57–58 százaléka Franciaországot, illetve Németországot tekinti azon államnak, amellyel az Európai Unión belül privilegizált kapcsolatot kell ápolni. Mindössze 17–18 százalék azon franciák és németek aránya, akik gyanakvással, vagy rossz érzettel tekintenek a másikra.

Mindez óriási eredmény az egymással csupán 1870 és 1945 között három véres, szörnyű emberáldozatokat követelő háborút vívott szomszédok között. Különösen, hogy a francia–német pár viszonylag fiatal, mindössze negyvenéves. Charles de Gaulle köztársasági elnök és Konrad Adenauer NSZK kancellár 1963. január 22-én írta alá a két ország közötti kapcsolatokat teljesen új alapra helyező, úgynevezett Élysée-szerződést. Tizennyolc évvel a második világháború után az NSZK szövetséges, így francia megszállás alatt állt és Charles de Gaulle a „bonni köztársaság” feletti francia befolyás eszközének tekintette a megállapodást, a dokumentum mégis egyenrangú partnernak ismerte el az ENSZ BT-ben vétójoggal rendelkező atomhatalmat és a hitleri múlt árnyaitól szabadulni akaró NSZK-t. Adenauer az Élysée-szerződéshez nem sokkal később egy olyan kiegészítést fűzött, amelyben lényegében „örök hűséget” fogadott az Egyesült Államok égisze alatt létre jött NATO-nak.

A fáma szerint a politikusok által elindított megbékélés valójában a szénakazlakban zajlott le. Az 1963-tól elindított diákcsereprogramokban közel hétmillió fiú és lány vett részt, s kötött egymással olykor igen szoros ismeretséget. – Jól emlékszem arra a bizonyos napra, a rádiót együtt hallgatta az egész család, a szüleimen addig alig tapasztalt nyugalmat éreztem – elevenítette fel az Élysée-szerződéshez fűződő emlékeit az 1953-ban Mannheimben született, de 1982 óta kettős állampolgár Gernot Rohr. A Bordeaux egykori futballistája és a Nizza jelenlegi edzője elmondta: egész élete egyfajta keveredés a két ország, a két nyelv és a két kultúra között.

Az elmúlt négy évtized megbékélése más erős jelképekben is gazdag volt. Valéry Giscard d’Estaing volt államfő és Helmut Schmidt exkancellár a közös pénz, az euró alapjait lerakó Európai Valutarendszer szülőatyjai. A történelemkönyvekben pedig kötelező illusztrációnak számít az a híres kép, amely a verduni csatamezőn egymás kezét fogó Francois Mitterrand néhai köztársasági elnököt és Helmut Kohl kancellárt ábrázolja. S köztudottan a szocialista Mitterrand volt az, aki 1989–1990-ben – a berlini fal leomlásától és a volt szovjet befolyási zónában bekövetkezett változásoktól megijedve – minden erővel igyekezett megakadályozni az újraegyesített, s esetleg Franciaország fejére növekvő Németország létrejöttét.

A régi előítéletekre, klisékre épülő félelmek nem igazolódtak be. Bár a két ország viszonyában akadtak komoly hullámvölgyek, például a 2000 decemberi nizzai EU-csúcson, a különböző képviseleti helyek elosztása körül késhegyig folyt vitákban. A háború utáni generációhoz tartozó Gerhard Schröder és a német kultúrával, illetve nyelvvel szemben az afrikai–ázsiai civilizációkat kedvelő Jacques Chirac viszonyát a pragmatizmus, s a jól felfogott (közös) érdekek diktálják. – Franciaországnak és Németországnak történelmi küldetése van. Az egyesített Európa számára kell követendő társadalmi modellt és értékeket mutatniuk – mondta egybehangzóan két parlamenti képviselő. A párizsi Nemzetgyűlésben helyet foglaló Nadine Morano és a Bundestagban ülő Angelika Schwall-Düren.

A dollárral rivalizáló, Európa gazdasági erejét kifejező euró mellett a francia–német együttműködés más területeken is döntőnek bizonyult. Az EADS konszern a stratégiai fontosságú hadi, repülőgép és űripari kooperáció eredménye. A francia–német brigád – amelynek német páncélosai 1994-ben sok francia számára a megbékélés ellenére elfogadhatatlan módon a július 14-i díszszemlén végiggördültek a Champs-Élysées-én – a formálódó európai gyors reagálású erő magját jelentette. A Strasbourgban és a Rajna túlsó partján, Kehlben működő belügyi összekötő központban francia csendőrök, rendőrök, német határvadászok, tartományi rendőrök, valamint vámosok dolgoznak együtt. A francia vállalatok a legnagyobb befektetők a keletnémet tartományokban, ugyanakkor a német nyugdíjasok a legjelentősebb ingatlanvásárlók Bretagne-ban, vagy Franciaország déli megyéiben. Az idegennyelv-tanulásban ugyan már az angolé az elsőbbség, a diákok jelentős része második nyelvként azonban még mindig a németet vagy a franciát választja.

Helmut Schmidt szerint ugyan a francia–német mozdony már rég nem tölti be történelmi kezdeményező szerepét, a két ország mégis igyekszik ötletadóként fellépni. Az unió élére javasolt kettős elnökség korántsem vált ki osztatlan lelkesedést a kisebb EU-tagállamokban, Joschka Fischer német külügyminiszter szerint ideális megoldás nem létezik. Franciák és németek megtanulták, hogy csak a kölcsönös kompromisszumokra lehet építeni együttélésüket.

Párizs, 2003. január 22.