Szabad(ka) szemmel

Nos, mielőtt a kedves olvasó falfehéren a szívéhez kapna, szeretném megnyugtatni a kedélyeket: a történet főszereplője én vagyok, ezt a beszámolót pedig már otthon írom.

Az eset a szerbiai Szabadkán esett meg, ahol egy hideg novemberi hétvégén jártam. A város Budapestről vonattal mindössze hat óra alatt érhető el. Az egzotikus hangzású magyarországi település, Kelebia után következik az illegális migránsok ellen emelt kerítés, aztán régi nyomasztó határellenőrzéseket erősen megidéző átlépés a szerb oldalra, semmilyen „nemzetközi” nyelvet nem beszélő kalauzokkal és ellenőrökkel, azon túl pedig Szabadka.

A várost először az első világháború után, éppen száz évvel ezelőtt csatolták el Magyarországtól, amelytől így tíz kilométerre fekszik. Az általam látottak, tapasztaltak alapján azonban még mindig markánsan jelen van a monarchia szelleme: rengeteg az akkoriban épült ház, a belvárosban szinte nincs is más. Többségük szemmel láthatóan elhagyatott, elhanyagolt.

Szecesszió Szabadkán

Régi fényében ragyog viszont a budapesti építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte szecessziós zsinagóga, amelynek felújítása éppen egy éve fejeződött be. A magyar szecesszió 1893-tól, az építészeti irányzatot alapító Lechner Ödön szabadkai működésétől van jelen a Vajdaságban. Lechner itteni épülete meglehetősen puritán a budapesti munkáihoz, pl. az Iparművészeti Múzeum palotájához képest. Tanítványai és követői, a már említett Komor–Jakab kettős viszont szó szerint „nagyot” alkotott a városban. Nekik köszönhetően Szabadka monumentális városházával büszkélkedhet. Sajnos az előcsarnoknál beljebb nem jutottam, de részben kárpótolt, hogy kívülről, különösen az esti órákban, szépen világítanak a Nagy Sándor által tervezett, Róth Miksa műhelyében készült ólomüveg ablakok – egyebek mellett – Széchenyi, Kossuth és Deák portréival.

Az egyik, magyar emlékhelyekkel foglalkozó internetes portál több városi legendát is közöl azzal kapcsolatban, hogy az említett nagyjainkon túl hogy maradt a helyén a dísztermet ékesítő királyábrázolások sora Árpád fejedelemtől Mária Terézián át (aki szabad királyi várossá nyilvánította Szabadkát, amelyet az ő tiszteletére jó ideig Maria Theresiapolisnak neveztek) Ferenc Józsefig. Egy ideig zöld függöny takarta az említett ablakokat, amelyek láttán az egyik külföldi delegáció így fakadt ki: „Jaj annak a hatalomnak, amelyik az üvegkirályoktól is fél!”

A vasorrú bába mézeskalács házikója elbújhat a Raichle-palota mellett, amely a város „legszecessziósabb” épülete. A tervezőjéről elnevezett, pazar díszítésű meseház a vasútállomással szemben áll. Nincs is szebb annál, mint megérkezni egy városba, ahol a vonatról leszállva rögtön egy ilyen gyönyörűség fogad! Tervezője, építtetője és egyben névadója, Raichle Ferenc el is adósodott, mire elkészült a saját maga és családja számára megálmodott házzal. Nem is csoda, hiszen díszítéséhez nemes és drága anyagokat: a pécsi Zsolnay gyár termékeit, muranói mozaikot és velencei üveget is használtak. Ma bárki megnézheti belülről is, ha jegyet vált a benne működő galériába.

Kosztolányi a négyzeten

A város számomra egyenlő Kosztolányival. A koszorús költő, író és műfordító 1885-ben Szabadkán született, színésznőt szeretett. Szegény kisgyermek, biztosan volt oka panaszra, mert abba a gimnáziumba járt, amelynek az édesapja volt a nagy tiszteletnek örvendő igazgatója. Mi több, a család az iskola épületében, annak igazgatói lakásában élt! Kosztolányi Ákos igazgató úr még a saját fiával sem tett kivételt, amikor az kihágást követett el, hanem kicsapta az iskolából. Ennek állítólag egy vérbeli kosztolányis szójáték („Kossuth Lajos élete meglehetősen monoton, született Monokon.”), és egy, az önképzőköri tanárához intézett „beszólás” („A tanár úr ehhez nem ért, különben sem vagyok a véleményére kíváncsi.”) volt az oka. Így Kosztolányi végül a közeli Szegeden érettségizett le. A költő egyébként fiatalkori önmagával néz farkasszemet: a gimnázium melletti parkban található büsztjével szemben nemrégiben egészalakos szobrot (A gimanzista) állítottak neki. Kosztolányi unokatestvére, a szintén szabadkai születésű Csáth Géza író és orvos is kapott mellszobrot az egyik parkban, sírhelyét azonban más családnak adták el, amely azóta is „használja”.

Pazar Palics

Városi busszal utazom a  8 kilométerre lévő  Palicsfürdőre. Az ajtók fölött kétnyelvű (szerb–magyar) feliratok kétféle ábécével írva: a szerb szöveg latin és cirill betűvel is fel van tüntetve. Ideje hát felelevenítenem az „átkosban” összecsipegetett tudásomat, hogy ellenőrizzem, valóban megegyezik-e a két szöveg tartalma. A szabadkai utcanévtáblák is hasonlóan szerkesztettek.
A boldog békeidőkben villamos járt Szabadka és a tóparti Palics között, amely az egyre csak polgáriasodó város kedvelt kirándulóhelye lett. Nagyjából 1880 táján megkezdődött az itteni villák és nyaralók nagyobb ütemű építése. A Szabadkán már „kipróbált” budapesti építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte az üdülőhely jelképévé vált víztornyot, amely különleges, felfelé szélesedő alakja miatt felkiáltójelként hat a tóhoz vezető sétány elején. Ugyancsak az ő munkájuk a promenád végén magasodó vigadó többfunkciós épülete, amelynek nagyteraszáról a tóra látni.

A víz fölött fából – az ősi cölöpépítmények mintájára – ugyancsak a budapesti építészek tervei alapján női fürdő épült, amely hozzáértők szerint a hegyvidéki és a székely népi építészet sajátos ötvözete. A rafináltan megoldott fürdő tehát cölöpökre épült, kb. egy méternyire a parttól. A belsejébe egy hídon át lehetett bejutni. A tó felőli oldalon kabinok voltak, és a hölgyek úgy fürdőzhettek, hogy közben nagyrészt rejtve voltak a kíváncsi tekintetek elől, de aki akarta, fel tudta hívni magára a figyelmet. Az 1912-re elkészült épület ma hangulatos kávézónak ad otthont.

Athén helyett Palics

A palicsi tó partján a szabadkai születésű kiváló sportember, Vermes Lajos (1860–1945) megrendelésére felépült a karcsú, neogótikus kastély, a Bagolyvár. Körülötte Vermes sporttelepet, beton kerékpárpályát és fából készült lelátókat építtetett. Az ő kezdeményezésére 1880 és 1914 között rendszeresen megszervezték a  palicsi „olimpiai” játékokat, (úttörőként még az első újkori olimpia, vagyis 1896 előtt) eleinte a klasszikus ókori számokban, majd a listát fokozatosan bővítették. Vermes állítólag lekoppintotta Müron diszkoszvetőjének szobráról a sportszer méreteit, majd a szabadkai vasgyárban legyártatta, ennek köszönhetően szerepelt a diszkoszvetés az általa szervezett versenyeken. Az „olimpia” több száz nemzetközi résztvevővel zajlott, egy részüket a Bagolyvárban szállásolták el. A győztesek itt is koszorút kaptak, de ezek a vidékre jellemző akácból készültek. A hálás utókor szobrot állított Vermesnek.

Cipiripi és más „finomságok”

Mikor a helyi édességek felől érdeklődöm, a Cipiripi nevű mogyoró- és csokikrémkeveréket ajánlják. Van olyan finom, mint az agyonreklámozott társai, már bánom, hogy a legkisebb adagot vettem.

Szabadka sok szépséget, épen maradt vagy kissé kopott, ám szépen megmunkált részletet mutat a figyelmes sétáló számára. De az ellenkezője is igaz. Előfordul, hogy a „szent akarattal” jó ízlés nem párosul: a városháza előtti parkban álló Arató című „műalkotástól” (bő gatyás-inges, életnagyságú, parasztembert ábrázoló szobor) először frászt kaptam a kora esti félhomályban. Nappal még riasztóbb a látvány. Az alig néhány lépésnyire tőle található kékmázas Zsolnay csempével díszített szökőkút viszont meseszép lehet. A téli időszakban azonban – így ottjártamkor is – fóliasátor védi.

Szóval Szabadka szép, elérhető közelségre-távolságra van, a Kosztolányi vagy a szecesszió iránt rajongóknak pedig egyenesen kötelező úti cél!

B. Mánya Ágnes