Svájc: az ENSZ után következhet az Európai Unió?

Ez a Svájc már semmiképpen nem az a Svájc, amit a világ eddig ismert. Ki hitte volna, hogy a legendás Swissairt utolérheti a zuhanás végzete, vagy hogy egyszer majd a világ kénytelen szembesülni az oly nagyra tartott alpesi nép második világháborús, és korántsem példás viselkedésével?

Talán ez a változó világkép is hozzájárul, hogy tizenhárom évvel a berlini fal leomlása után mintha elegük lenne az itt élőknek a maguk választotta elszigeteltségből. Politikusaik némelyikének biztatását kicsit komolyabban véve megteszik az első lépéseket a nyitás felé.

A hidegháború immár Svájcban is véget ért: ezzel a megkönnyebbült kijelentéssel kommentálta a zürichi Tagesanzeiger az ENSZ-tagságról másodszor megrendezett és ezúttal hajszálnyi támogatást eredményező népszavazást. 1986 – az első határozott elutasítás óta – túlságosan megváltozott a világ ahhoz, hogy magyarázható lenne a további makacs elutasítás, nem beszélve arról, hogy Svájc tagság nélkül is szorgalmas közre-mű-ködő sokféle ENSZ-fórumon – már csak a genfi székhely révén is. Talán hatott ez az érv is, no meg a kellő felvilágosítás a dolog anyagi vonatkozásairól: az elutasítást szorgalmazó Svájci Néppárt, annak is a jobbszárnya a populista népvezér és milliárdos Christian Blocher vezetésével egyebek között a belépés irdatlan költségkihatásával érvelt.

Amire a berni külügyminisztérium elővette a kimutatást: a tagsággal járó 30-40 milliós eurónál csak a kívülállás kerül többe. Svájc ugyanis – mintegy ellensúlyozva ezt az érthetetlen szembehelyezkedést – élen jár az ENSZ-rendezvények támogatásában, miközben kívülállóként gyakorlatilag nincs befolyása a tartalomra. De nem elhanyagolható a humanitárius ENSZ-projektekre évente elköltött 340 millió euró sem: innen gond nélkül lecsíphető a belépés ára. A jobboldal másik kedvenc érvére, a semlegességet fenyegető veszélyekre is van válasz. Az önkéntes részvétel az ENSZ-akciókban nem sérti a semlegességet, a szervezet pedig egyetlen tagját sem kényszeríti a csatlakozásra valamilyen katonai művelethez. Hogy maga ez a sokat emlegetett semlegesség a mai megváltozott világban egyáltalában mit jelent, az mintha még nem lenne téma.

Ám elképzelhető, hogy lassanként a mégoly makacs gondolkodásúak is elkezdenek ezen töprengni – ahogyan ez az átértékelési folyamat óhatatlanul megindult Ausztriában is. A berni külügyminiszter szerint ENSZ-tagként még a semlegesség is jobban megőrizhető, hiszen azt a világszervezethez csatlakozva sem kell feladni. Van erre példa szép számmal a 190 tagország sorában.

Az érvekre még szükség lesz. Ez a harc nem volt a végső – a következő nehezen megkerülhető döntés az európai uniós tagsággal kapcsolatos. Mindaz, ami az ENSZ vonatkozásában igaz, sokszorosan áll az EU-ra, hiszen Svájc ezernyi szállal kötődik az őt körülölelő tagországokhoz, és hogy a mindennapi élet egyáltalán működjön, kénytelen külön megállapodásokat kötni rossz tárgyalási pozícióból, és megint csak azzal a hátránnyal, hogy olyan létfontosságú kérdésekben, mint például a tranzit ügye, nincs befolyása a közösségi döntésekre.

Vérmes reményeket azért nem kell táplálni: a mostani népszavazás is igencsak szoros volt. Ráadásul az 54,6 százaléknyi „igen” sajátos anomáliákat is takar: éles a határvonal a Francia-Svájc (62% igen) és a Német-Svájc (57% „nem”) között, és ugyanilyen nagy a szakadék a város és a vidék között. A pozitív eredmény hajszálon – mondjuk a kicsiny Luzern vagy Solothurn helyeslésén múlt; emellett a referendummal együtt megtartott regionális pótválasztásokon az elszigeteltség bajnokaként ismert, a nyitás ellen agitáló Néppárt (SVP) tovább erősödött. Zürichben öt mandátumot nyert el és a 125 tagú kantonparlamentben immár 31 képviselője van; két kicsiny svájci kantonban – Obwaldenben és Nidwaldenben – pedig mindjárt hét-hét képviselővel, most került be először az 50-50 tagú helyi törvényhozásba. Mindez nem túl jó jel a jövő évi országos parlamenti választásokat tekintve. Tekintettel a trendre – és a négynyelvű, soknemzetiségű kicsiny ország teljes megosztottságára – most éppen nem is célszerű az EU-csatlakozásról beszélni. Elég megemésztenie az ENSZ-traumát az ellenkezők táborának, hiszen a politikai felemelkedését éppen az 1986-os ENSZ-referendumtól számító Blocher aligha mond le a további agitációról.

A svájci szövetségi politikusok nehéz időszak elé néznek: meg kell felelniük az európai elvárásnak, nem szabad lehűteniük azt a reményt, amit az ENSZ-csatlakozás megszavazása keltett, és aligha engedhetik meg a „jobboldali” bélyeget, vagyis Blocher túlerősödését. Másfelől nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy otthon még mindig túlságosan nagy a „marad minden a régiben” illúzióját táplálók tábora. A nagypolitizálás ilyen kényes egyensúlyi mutatványa is nevezhető újdonságnak ezen a tájon: ez már nem operettország, nagy a tét, egyszóval más ez a Svájc, és ezt vezető politikusaik is érezhetik a saját bőrükön.

Bécs, 2002. március