Shakespeare nyelve felülkerekedett Moliere nyelvén az unióban

Az Európai Unió varsói képviseletének munkatársaként Bruno Dethomas az elmúlt években némi nosztalgiával figyelhette, miként veszít teret az Európai Unió életében anyanyelve, a francia. „Amikor 1995-ben eljöttem Brüsz-szelből, az íróasztalomra érkezett anyagok 70 százaléka franciául íródott. Ma az arány szintén 70 százalék – csak éppen az angol anyagok javára” – mondja.

Bruno Dethomas annak idején Jacques Delors-nak, az EU-bizottság nagy hatalmú, karizmatikus vezetőjének szóvivője volt. Egészen Delors korszakának végéig a sajtótájékoztatók munkanyelve francia volt – aligha elvonatkoztathatóan attól, hogy maga Delors is francia politikusként került az unió élére. Csakhogy Delors 1995-ben távozott, s ugyanabban az évben Ausztria, Svédország és Finnország csatlakozott a szervezethez. Ez a két tényező pedig együttesen döntő csapást mért a francia addigi uralmára az Európai Unió hivatali életében.

A három, 1995-ben csatlakozott ország tisztségviselői ugyanis sokkal szívesebben beszélnek angolul, mint franciául, s általában sokkal jobban is bírják Shakespeare nyelvét, mint Moliere-ét. A helyzet odáig fajult, hogy az elmúlt hónapokban immár mindhárom fontos brüsszeli EU-központ (a bizottság, az Európai Parlament és a Miniszteri Tanács) szóvivője brit volt, s bár most márciusban a bizottsági szóvivőt egy finn váltja majd fel, sajnos, a finn sem beszél jobban franciául, mint elődje – írja a The Economist című londoni hetilap legutóbbi számában.

EU-INTÉZMÉNYEK FRANCIA AJKÚ VÁROSOKBAN

Persze az a tény, hogy a legfontosabb EU-intézmények mind-mind franciául beszélő városokban (Brüsszel, Luxemburg, Strasbourg) találhatók, garantálja, hogy az Európai Unió székházainak folyosóin továbbra is gyakran felhangzanak majd a francia szavak. Ám az angol előretörése megállíthatatlan: jövőre 10 tagállammal bővül a szervezet, s ennek kapcsán az EU-bizottság 3000 új alkalmazott felvételével számol. A becslések szerint 60 százalékuk angolul beszél majd, s csak 20 százalék használja a franciát...

Az EU-n belüli változások egyébként csak azt tükrözik, ami a tagországokban is történik. Bár ma nagyjából ugyanannyi európai (65 millió) beszéli anyanyelvként az angolt, mint a franciát, mindazon EU-tagállamokban, ahol nem angol az anyanyelv, a középiskolások 92 százaléka ezt tanulja, míg a franciát csak 33, a németet pedig 13 százalék akarja elsajátítani. Habár nemrégiben a berlini és a párizsi kormány hatalmas pompa közepette újította meg a két ország 40 évvel ezelőtt kötött barátsági szerződését, s ennek keretében ígéretet tett egymás nyelveinek kiemelt oktatására iskolarendszerükben, egyre kevesebb francia gyerek tanul németül, s német diák franciául.

CSAK ROMÁNIÁBAN PREFERÁLJÁK A FRANCIÁT

A helyzet ugyanez a csatlakozni akaró országokban: Románia az egyedüli kelet-közép-európai ország, ahol több középiskolás tanul franciául, mint angolul – egyébként mindenütt Shakespeare nyelve áll nyerésre. Ebben az országcsoportban a lakosságnak csupán 4 százaléka beszél jól-rosszul franciául, az angolnál 16 százalék ugyanez az arány, s a gallok nyelvénél általában még a német is elterjedtebb.

Egyes vélemények szerint az angol dominánssá válása, a többi nyelv teljes kiszorulása magát az EU-t is veszélyezteti. Egy minapi konferencián az Európai Bizottság egyik vezető tisztségviselője, Pierre Defraigne azt hangoztatta: ő maga nem pusztán a francia nyelv miatt aggódik, hanem amiatt is, hogy ezzel egyetlen gondolkodási séma jut uralomra.

Persze amikor a XVIII. században még a francia volt Európa első számú nyelve, s mindenki a párizsi elveket, elképzeléseket visszhangozta, amikor Voltaire-t nagy ünnepléssel fogadták a porosz királyi udvarban, Diderot pedig II. Katalin orosz cár vendégeként járt Szentpétervárott, ezen szellemi kisugárzás ellen nem tiltakoztak a franciák... Manapság viszont a nyugat-európai fiatalok Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban tökéletesítik angoltudásukat, s ezzel párhuzamosan óhatatlanul átveszik az itteni, angolszász gondolkodásmódot. A helyzet ma már odáig fajult, hogy Defraigne nyíltan megkérdőjelezi: „vajon lehet-e angolul beszélni úgy, hogy közben ne amerikaiul gondolkozzunk?”

A francia vezetők ugyan elkeseredett harcot vívnak saját nyelvük pozícióinak erősítésére (Románia EU-felvétele mellett például a többi között azért kardoskodott annyira Párizs, mert ez a frankofón országok csoportját erősítené a nemzetközi szervezeten belül), a realistább francia politikusok elismerik: nincs esélyük a győzelemre. „Ez igazi trauma a franciák számára” – szögezi le Dethomas, hozzátéve: „legfeljebb az jelent némi kárpótlást nekünk, hogy sok külföldi tragikusan rosszul beszél angolul, s így szinte felismerhetetlenné teszi ezt a nyelvet...”