Sabine: Ha hazamennék, mindenki meghalna

A belga közvéleményt azóta is lázban tartó tárgyalás várhatóan még hónapokig tart Neufchateau városban, most azonban megszólalt a koronatanúvá lett egyik áldozat.

Dutroux és bűntársa, Michel Lelievre 1996-ban összesen hat kislányt elrabolt, sokáig fogságban tartott, négyet közülük megkínzott és meggyilkolt. Ketten túlélték, mert időközben Dutroux rendőrkézre akadt – bár a rendőrök akkor még csak az egyik kislányt keresték, s meglepődtek, hogy a hónapok óta hiába körözött bűnöző egy másik bakfist is elkapott. A hosszas és hibákkal tarkított nyomozás miatt lezajlott Belgium történetének legnagyobb tömegtüntetése, az úgynevezett fehér menet. Dutroux közben megszökött, majd újból elfogták. A közvélemény nyomására (na nem rögtön, öt év múlva) megreformálták a rendőrséget, és még erre az évtizedre ígérik, hogy alaposan átszervezik az egész, hírhedten komótos igazságszolgáltatást. Amely azonban nem mindig lassú: pillanatok alatt bűnvádi eljárás alá helyezte az egyik áldozat édesanyját, aki bírálni merte – „rágalmazta” – az igazságszolgáltatást. Közben a belgák nagy része szentül hiszi, hogy Dutroux nemcsak a nyomozók ügyetlenségét használhatta ki, hanem egy magas köröket kiszolgáló pedofilhálózat beszállítójaként „hatósági védelmet” élvezett. Erre ugyan semmilyen bizonyíték nincs, ám Dutroux óta Belgiumot pedofillandnek csúfolják rosszakarói. Az biztos, hogy ma nincs ország, amely szigorúbb volna a gyerekekkel fajtalankodókkal szemben, itt olyan műsor a „heti hetes”, hogy átlagosan hetente kap legkevesebb hét év börtönt valamilyen pedofil.

A VÁDLOTT NEM VALL, CSAK BALHÉZIK

Dutroux tetteinek oka ismeretlen, számtalan körülmény tisztázatlan. A vádlott nem vall, csak rendszeresen balhézik, amiben készséges partnere a bulvársajtó. Önmagát hetykén, kihívóan „védi”, ám ügyvédei – és ez így van jól – minden jogi lehetőséget kihasználnak a védelmére. A többi között Sabine vallomását is előre megkérdőjelezték: hogyan is lehetne hiteles, ha a kislány, saját bevallása szerint is, altatók és nyugtatók hatása alatt töltött nyolcvan napot Dutroux pincéjében. A pszichológus szakértők állítják: a vallomás abszolút hiteles, sőt: az ismert túszszindróma klaszszikus esete. A fogolyban rokonszenv ébred rabtartója iránt.

FEHÉR FURGON KAIN FALUBAN

Maradjunk a tényeknél. 1996. május 28-án reggel fél nyolc előtt öt perccel otthonról az iskolába biciklizett a Kain nevű faluban (a legjobb krimiíró se tudna ilyet kitalálni) az akkor hetedikes, tizenkét esztendős Sabine Dardenne. Melléje ért egy fehér furgon. Fél perc sem telt belé, a furgon két utasa táskástul-biciklistül bevágta a kislányt a kisteherautóba, ott Dutroux több tablettával félig-meddig elaltatta. A kocsi egy Marcinelle nevű faluban, a Philippeville utca egyik házánál állt meg. Sabine-t az egyik szobába vezették, a nyakát odaláncolták az ágyhoz. Később Dutroux levitte őt egy százkilós vasajtóval zárt pincébe. Matracos priccs, lavór, törött polc, pőre villanykörte a plafonon, a sarokban egy kanna víz. Sabine nyolcvan napon át választhatott: mosakszik, vagy iszik belőle.

Kapott mindennap egy doboz mélyhűtött húsgombócot hideg paradicsommártással, később egy vízmelegítőt. Dutroux őt nem bántotta. Sőt, jólelkűen elmagyarázta: azért rejtette el Sabine-t, mert ha gonosz emberek rátalálnak, megölnék. Hogy miért? Mert Sabine szüleitől szegény emberek pénzt kértek, de azok nem adtak. Nem akarnak adni pénzt még a lányukért sem.

Sabine nem értette, miért ilyenek a szülei. – De azért én szeretem őket, és mégis inkább szeretnék hazamenni – írta naplójába. Sőt, a leveleiben is. Dutroux elhitette a lánynyal, hogy a levelek eljutnak a szülőkhöz, akikkel ő különben folyamatosan telefonkapcsolatban is áll. (Közben a szülők – és Belgium rendőrei, csendőrei – kétségbeesve keresték a kislányt.) Dutroux megnyugtatta Sabine-t, hogy otthon mindenki jól van, a kutyája és a kanárija is. Sabine közben tanult a nála hagyott tankönyvekből, leckét adott fel magának, és megcsinálta őket. Egy idő múlva osztályozta is. Naplójában kialakított egy saját számmisztikát, több számhoz kötve az időt. Mármint a gondolkodását, és az idő múlását. Kettőkor mindig a keresztanyja házszámára gondolt. Hétkor arra, hogy ez a szerencseszáma. Egy órakor mindig a semmire gondolt. Később a percekhez is kötött valamit, ha mást nem azt, hogy „nem tudom, miért érdekes ez a szám”. ĺgy élt 76 napon át. Dutroux nagyritkán kiengedte a pincéből, együtt ebédeltek a ház konyhájában. Egyszer a tetőablak alá ültette, napozzon a lány, hadd legyen egy kis színe. És hazudott, hazudott, hazudott. Sabine leveleit a postaláda helyett a szőnyeg alá dobta, a nyomozók meg is találták mindet, hiánytalanul. Olykor bejelentette Sabine-nak, hogy feleségül veszi. Sőt, már feleségül is vette. A kislány, aki naponta több tabletta nyugtatót is kapott, a szülőknek írt utolsó levelében már belenyugodott a sorsába. – Inkább itt maradok, mert itt élek. Ha hazamennék, akkor mindenki meghalna miattam – írta. Azt is írta a szüleinek, hogy legyenek boldogok, és ne haragudjanak rá, olyan ez, mintha nyaralni ment volna.

Egyszer megpróbált megszökni, félig kinyitotta a vasajtót, de visszarettent: Dutroux utoléri és megöli. Még jobban megijedt, amikor nem tudta visszacsukni börtöne ajtaját. Rabtartója észrevette, leszidta, de nem bántotta. Hanem elhitette vele, hogy a kis falusi ház valójában egy nagy épület, amelyben többen is „vannak”, csak azért, hogy figyeljék: mit mondanak a telefonba Sabine szülei.

GYŰLÖLTEM IS, MEG NEM IS

Gyűlöltem, anélkül, hogy gyűlöltem volna – írta naplójába a tizenkét éves kislány. „Haragudtam rá, hogy itt tart bezárva. De úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben őriz engem. Véd a rosszaktól. Bizonyos értelemben a barátom, a megmentőm.”

A hetvenhatodik napon mellé kerül egy másik kislány, Laetitia Delhez, akit egy másik faluból raboltak el. Ő mondja el Sabine-nak, hogy már az egész ország keresi. „Először azt hittem, ez baj, mert a rosszak akarnak megtalálni. Később jutott csak eszembe, hogy ez jó is lehet. Lehet, hogy mégis kimehetek innen. De ki keres? – töprengett a kislány a naplójának.

Augusztus 14-én Dutroux, ahogy szokott, beszólt az ajtón: – Én vagyok. Ám ekkor idegenek tűntek fel mögötte, és Sabine ijedtében elbújt. Laetitia ismerte fel az egyik rendőrt, és megnyugtatta: – Kijöhetsz, minden rendben.

BOCSÁNATOT KÉRT DUTROUX-TÓL

Sabine kifelé menet megköszönte Dutroux-nak, hogy megmentette. A megdöbbent rendőröknek csak később mondhatta el: azt hitte, hogy Dutroux maga hozta oda a rendőröket, hogy a kislánynak ne essék bántódása. Hónapokkal később tudta meg a tejes igazságot elrablásáról. A rendőrségi tanúvallomásokon kívül soha nem mondott semmit senkinek. – Senkinek semmi köze hozzá – hárította el a kíváncsiskodókat. Laetitia viszont egyszer becsapta: telefonon beszéltette, és nem árulta el, hogy egy újságírónő hallgatja és jegyzetel.

Sabine ma tizenkilenc éves, szép szőke lány, dolgozik. Autóvezetést tanul. Az idén nem sikerült neki, jövőre újból felvételizik a rendőrségre. Olvasgatja akkori leveleit és naplójegyzeteit. A számokat – a jelentésüket – fejből tudja. Nem akar semmit elfelejteni.

Dutroux egy vallomása arra utal, hogy a hat áldozat közül az utolsó két kislányt azért nem ölte meg, mert szexmunkára betanítani, majd eladni akarta őket. – Már volt rá vevő, magas rangú, gazdag ember – mondja sokat sejtetően. Újabb gyúanyag a bűnszövetkezetet gyanítóknak. De nincs bizonyíték. Nem is lesz. A bűnszövetkezetre gyanakvó belgák közül sokan előre fogadnak, Dutroux a végén megússza.

Sabine hajlandó mindent még egyszer feleleveníteni, újraélni a tárgyaláson. Vállalja Dutroux védőinek várhatóan brutális keresztkérdéseit is.