Privát tárlatvezetés Čaputovának

Tisztelt Elnök Asszony, Kedves Vendégek!

Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy röviden bemutassam Önöknek a galériát, és a gyűjteményével kapcsolatban rámutassak néhány mozzanatra és összefüggésre. Előrebocsátanám, hogy amit itt látunk, az nem reprezentatív keresztmetszet, inkább egyfajta szubjektív összeállítás – a teljesség bármiféle igénye nélkül. A válogatással az volt az elsődleges célom, hogy olyan művészekre hívjam fel a figyelmet, akik a szlovák (vagy akár csehszlovák) képzőművészeti szcéna elismert képviselői – ugyanakkor életrajzi hátterük a magyarsághoz kapcsolja őket. Ha megengedik, itt és most eltekintek annak taglalásától, hogy milyen kritériumok alapján tekinthető valaki magyar művésznek, illetve a hasonló meddő és komolytalan kérdések boncolgatásától.

Inkább a galériáról szólnék néhány szót. A városban mindmáig Vermes-villaként ismert épület egykor Vermes Ferenc járási szolgabíró és földbirtokos tulajdona volt. Az államszocializmus idején úttörőházként szolgált, majd 1988 és 2002 között a Szlovák Nemzeti Galéria kihelyezett részlegének – kiállítóhelyének – adott otthont (erre emlékeztet egyebek között a logó az ablakokban). 2005-ben Dunaszerdahely városa megvásárolta, és galériává alakította az épületet. Az intézményben, amelyet a mai napig az 1994-ben Luzsica Lajos festőművész kezdeményezésére létrehozott Kortárs Magyar Galéria Alapítvány működtet, elsősorban kortárs (magyar) művészek alkotásait bemutató monografikus és csoportos időszakos kiállítások zajlanak. A galéria ugyanakkor gazdagnak mondható és rendkívül sokszínű gyűjteménnyel rendelkezik, amelyben több nemzedék képviselteti magát – az intézmény profiljához híven magyar művészek az egész Kárpát-medencéből, illetve Európa egyéb országaiból.

Az én meglehetősen szubjektív válogatásomban is több generáció alkotásai kaptak helyet. Hadd kezdjem a talán legismertebb névvel, Jakoby Gyulával. Július Jakoby magyar származása a szlovák köztudatban kevéssé ismert. A művész Kassán született az Osztrák–Magyar Monarchia hanyatlásának idején, akkoriban, amikor ez az épület elnyerte mai formáját. Jakoby (akit életrajzírója, Albert Marenčin kassai remetének nevezett) a (cseh)szlovák képzőművészet megkerülhetetlen alakja, az ún. kassai képzőművészeti kör kiemelkedő tagja volt – bár egész életét az elvonulás jellemezte. Az expresszionisták közül egyedi, besorolhatatlan vizuális kifejezésmódjával tűnik ki. Ez az önarckép kiválóan szemlélteti művészetének fő csapásirányát, elsősorban a szarkasztikus humor, a tragikum és a groteszk sajátos elegye miatt. Jómagam leginkább a formák és alakok finom erózióját szeretem benne – minden cseppfolyóssá válik, mintha üvegcserepeken keresztül szemlélnénk a jelenetet: az ember egybeolvad közvetlen környezetével, az alak a hátterével, a művész önnön alkotásával. Mintha lassanként feloldódna a saját maga által létrehozott vonalak pókhálójában.

Bartusz György erős szálakkal kötődik nemcsak Kassához, hanem az imént említett művészhez is – már csak azért is, mert a kassai dóm közelében álló, ismert Jakoby-szobor alkotója. A Prágai Képzőművészeti Akadémiát elvégző Bartusz a bársonyos forradalomig a tiltott – vagy legjobb esetben tűrt – művészek közé tartozott. A rendszerváltás után a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola Szabad Kreativitás Műtermének vezetője lett, később megalapította a kassai Műszaki Egyetem Szabad Művészeti Tanszékét. Műveiben – legyen szó szoborról, plasztikáról, kinetikus installációról vagy grafikáról – az anyag és a térbeliség alapvető problémáit tematizálja, jórészt technicista szemlélettel, kerülve minden fölösleges allegorizálást. Érdeklődésének fókuszában az idő, az átmenetiség, az indexikalitás és az aleatorika – azaz a véletlenek és koincidenciák, valamint azok különféle konstellációinak és törvényszerűségeinek nyelve – áll. Bartusz egyik kulcsfontosságú alkotó eljárása éppen a tudatos önkorlátozás (pl. az úgynevezett „két másodperces képek” esetében – ez a tusrajz is ilyesmiről tanúskodik), illetve az a törekvés, hogy a művész helyett maga az anyag beszéljen. Ez a szándék esetenként interaktivitással párosul: a befogadó mint alkotótárs aktív szerepet játszik a mű létrehozásában. Bartusz fő témái az anyag lehetőségei és korlátai – a súly, a tömeg és a sűrűség, a véletlen, az ellenállás, a halmazállapot, a ritmus és a dinamika –, valamint e paraméterek különféle relációi és metszetei.

Első pillantásra, pusztán a vizuális analógiák alapján úgy vélhetnénk, hogy a következő mű (Antimalevics) alkotója, Rónai Péter közeli művészi rokonságban áll Bartusszal, jóllehet a két alkotó egészen eltérő formanyelvet használ. A csehszlovák kontextusban is túlzás nélkül a video art úttörői közé sorolható Rónai az elsők között kezdett kísérletezni az új médiatípusok, főként a videó lehetőségeivel. Projektjeiben jórészt egy látszólag banális kérdéssel foglalkozik, nevezetesen azzal, hogy tulajdonképpen mi a kép (a tömegmédia korában). Különösen jellemző rá a többrétegű, reflektált, intelligens, olykor kifejezetten cinikus humor: a képzőművészeti kánon alakjainak és intézményeinek címzett idézetek és parafrázisok, az (ön)irónia és a játékos konceptualizmus. Itt egy gesztust látunk, amely Kazimir Malevicsnek, illetve az ikonoklasztikus fekete négyzetnek szól, ennek a paradigmatikus alkotásnak, amely mérföldkő volt a modern művészet történetében és elméletében. (A kép humora abban rejlik, hogy a purista módon fekete vászon testében itt-ott apró színes inklúziók találhatók.) Rónai igazi posztmodern technokaméleon, aki alapanyagaként kezeli a (modern) művészet történetét – annak teorémáival, elfogadott értékeivel és hierarchiáival együtt. Éppen intellektuális humora és konceptualizmusa volt az, ami egyfajta termékeny közös nevezőt jelentett közte és Július Koller között: Új Komolyság nevű művészi párosuk több ma már legendásnak számító performance-t és happeninget jegyzett. Rónai éveken át vezette a brünni Műszaki Egyetem Képzőművészeti Karának műtermét; jelenleg a kassai Műszaki Egyetem Képzőművészeti és Intermédiális Tanszékének vezetője.

Nem utolsósorban szólni szeretnék még Varga Emőkéről, külön kiemelve, hogy ő Dunaszerdahely szülötte. Varga Emőke a 90-es évek eleje óta van jelen a képzőművészeti életben. A pozsonyi Képzőművészeti Főiskola tanárát elsősorban a festmény mint médium foglalkoztatja, miközben képei-objektumai javarészt a festmény és a plasztika mezsgyéjén mozognak (megkérdőjelezi a falra akasztható festmény státuszát, ezét a viszonylag modern médiumét, amely évszázadokon át maszkulin műfajnak számított, és amelynek halálát a 20. század második felében annyiszor jósolták már). Művei gyakran hordoznak magukban egyfajta szubsztanciális testi jelleget: olyan minőségekkel dolgozik, mint az átlátszatlanság, áttetszőség és átlátszóság, a lágyság és rugalmasság – egyes munkái felületének kifejezetten domborműszerű a szerkezete, míg másokat több összeszőtt réteg alkot, a szó szoros és átvitt értelmében. Festőként és grafikusként a legkülönfélébb anyagokkal, viasszal, paraffinnal, műanyaggal kísérletezik. Legújabban szívesen nyúl textilhez, amelyen cérnaöltések és -varratok lépnek az ecsetvonások helyébe. Varga Emőke művei reflexíven vizsgálják a használt médiumok lehetőségeit és adottságait, ugyanakkor sokszor felfedezhető bennük egyfajta finom, játékos humor. A festmény felülete (amit rendszerint passzív alapnak tekintenek) nála gazdag jelentésrétegekkel bír – formai szempontból ez különféle átfedéseket és metszeteket, nyomokat és lenyomatokat, helyenként ráncokat, sőt akár hegeket és vájatokat is jelent. Ami ezek metaforikáját illeti, (implicit módon) – már csak a „hagyományosan női anyagok” használata miatt is – felmerülnek a feminin jelleg különféle konnotációi, miként sztereotípiái is: a nőiességgel kapcsolatos, szociálisan meghatározott és kulturálisan hagyományozott elképzelések, projekciók, előírt szerepek és imperatívumok, a posztfeminizmus diskurzusai stb.

Végezetül engedjék meg, hogy legalább a nevüket felsoroljam azon alkotóknak, akiknek ugyancsak megtekinthetők itt műveik, az idő rövidsége miatt azonban nem szólhattam róluk ebben a tömör – és reményeim szerint nem túl hosszadalmas – tárlatvezetésben: Löffler Béla, Dúdor István, Luzsica Lajos, Juhász Rokko, Szentpétery Ádám, Daniel Szalay, Matuštík Munk Kyra, Mayer Éva, Szőke Erika és Gály Katalin.

Csanda Máté

Elhangzott november 26-án Dunaszerdahelyen a Vermes-villában, a Kortárs Magyar Galériában Zuzana Čaputová köztársasági elnök látogatásakor.