Pozsony, 2006. október

Mindenszentek előtt, pénteken délután kijutni Pozsonyból bátor vállalkozásnak bizonyult. Persze már csak tapasztalatból is számíthattunk forgalmi dugókra a kifelé vezető utakon, de hát az ember optimista. A gyerekek továbbra is nehezen viselik a hosszú utakat, és most társult testvéreihez a legkisebb is, aki egészen eddig, hat hónapos koráig végigaludta a hoszabb szakaszokat, és már-már azt hittük, neki nem lesz hozzájuk hasonló fóbiája, amikor bekötjük a gyerekülésbe, de sajnos tévedtünk. Amikor az embernek gyerekei születnek, egyfolytában idillikus elméleteket állít fel, amelyek persze a gyakorlatban sorban megdőlnek. ĺgy vagyunk mi minden alkalommal az autózással. Biztosra vesszük, hogy ezúttal minden rendben lesz, és azért csak mindig nekiindulunk... Végül megérkeztünk, és olyankor minden jóra fordul, a nagyszülőknél lecsillapodnak a kedélyek, és megkezdődhet a véget nem érő játék a mamával. Szombaton, korán reggeltől kisfiam izgatottan várta a névnapi köszöntőt. A gyulamajori cukrászatból rendelt, kisautót formázó torta nagy sikert aratott. A gyerekek azonnal megették a krémből készült lámpákat, ablakokat, kerekeket. A tortaevés után az unokatestvérekkel egy bank majdnem kidobott, felnőtt emberre készült kabalafiguráját próbálgatva bolondozták át a délutánt.

Egy komáromi étteremben a gimnáziumi osztályom soron kívüli osztálytalálkozót szervezett. Szeretem ezeket az összejöveteleket. Itt mindnyájan felhőtlenül tudunk nevetni – természetesen azokon a dolgokon, amiket talán más meg sem értene, és másnak nem is volna nevetséges. Sajnáltuk, hogy néhányan nem tudtak jönni. Gyorsan röpült az idő. Kellemes, szívet melengető este volt.

A vasárnapom már újra a gyerekeimé volt. Hosszú idő után reggel sűrűn esett az eső, sajnálkozva álltak a konyhaablakban, és a szép időt siratták. Ebéd után az unokatestvérem meghívására egy érsekújvári óvodába a híres bábos, a 82 éves Kemény Henrik előadására siettünk. Megcsodáltuk az óvodát, a meleg pasztellszínek, a régiségek – egy ódon hintaló, egy százéves babakocsi, az a sok, a gyerekek kézügyességét és az óvónénik odaadó munkáját dicsérő tárgy, kézimunkák, rajzok, gesztenyebábuk és igazi csigaházat hordozó gyurmacsigák – nagyon hangulatossá és vonzóvá tették az óvodát. Még az előadás előtt a játszótér egy új elemének, a fából készült mászóka felavatásába is belecsöppentünk, aztán kezdődhettek Vitéz László kalandjai. Sok-sok generáció kedvencének, a piros ruhás Vitéz László ördögökkel vívott harca az apró közönség soraiban ezúttal is nagy sikert aratott. A pokolbéliek, a gyerekek nagy örömére, itt is megkapták a magukét: először a furkósbottal, majd az egyre nagyobb palacsintasütővel, ami csakúgy csattogott a pokolfajzatok kemény fején. Vitéz László nem hagyta magát, és mint annyiszor a hosszú évtizedes történelmében, az ördögök most sem tudták őt levinni a pokolba. Élvezetes előadás volt, és én is örültem, hogy – igaz már nem gyerekként, de mégis – láthattam élőben a mestert, aki magas korát meghazudtolva fürgén, fantasztikus lendülettel játszotta a már több mint fél évszázadal ezelőtt megálmodott és megalkotott báb halhatatlan történetét.