Párizsban magyar fiú, Budapesten francia

Ők vagy maguk teszik meg az első lépéseket az ügynökségek felé, vagy valaki becipeli őket.

Kamarás Marcót Párizs szívében állította meg egy booker. Pedig a mama is elindíthatta volna a pályán, hiszen Karl Lagerfeld felfedezettjeként jutott ki Budapestről a francia fővárosba. Fia már kint született. Párizsi srác. De az az igazi, maupassant-i belami.

Szóval ment az utcán, nézegette a párizsi kirakatokat, és váratlanul megszólította valaki?

Előbb csak bámult. De hosszan. Jó, tetszem neki, gondoltam. De nagyon nézett. Én aztán tovább is mentem, de két perc múlva utolért, rózsaszín fagyival a kezében. Szerintem loholt utánam. Akkor már biztosra vettem, hogy rám startolt. Odalépett hozzám, láttam, hogy a fagyi már a csuklóján folyik, bemutatkozott, mondta, hogy nekem modellkednem kellene, és a kezembe nyomta a névjegykártyáját. Booker volt egy ügynökségnél.

És már húzott is tovább. Mármint a fagyis pasi.

Én meg haza, hogy elmeséljem a mamának, mi történt.

Mert ezt megelőzően semmi hasonló? Hiszen a mama révén…

… anyukám nem akarta, hogy én már tizenhét évesen modellkedni kezdjek. Nyilván látta, hogy minden adottságom megvan hozzá, mégis igyekezett távol tartani a dolgoktól. Azt mondta, majd később. Előbb tanulni kell. Gimnáziumba jártam, plusz konzervatóriumba, zongoráztam, gitároztam, és egyetemre készültem. Nem kell ez neked, mondta, ha mégis, akkor lesz még rá lehetőséged.

A fotózást, gondolom, mégsem hagyta ki.

Elmentem. Kíváncsiságból. A pasi kiállhatatlan volt, de csinált két olyan erős képet, amiről átjött valami. Volt bennük valami nyers, nyilván azért is, mert kevés sminket használtunk, kevés ruhát, és olyan minimalista lett az egész. De ha egy polaroidon is megmutatkozik valami az egyéniségedből, akkor az csak jót jelenthet. Egyébként ez a két fotó még mindig benne van a bookomban, mert ezzel indultam el a pályán. Az ügynökség azonnal komolyan vett, ami nagyon fontos. Azóta Londonban és Milánóban is ott állnak mögöttem, és csak rajtam múlik, mikor megyek New Yorkba. Most még nem, az biztos. Utolsó éves vagyok a Sorbonne-on, francia irodalom szakon. Már csak egy lépés választ el a diplomaátvételtől.

S annak mi a története, hogy Párizsban született?

Két hónapos terhes volt az édesanyám, amikor szakított a papámmal, és visszament Párizsba.

Visszament?

Igen, ő már akkor ott modellkedett. Budapesten, egy szépségversenyen szólította meg Karl Lagerfeld, a híres divatguru, hogy ha kimenne Párizsba, szívesen segítene neki. Anyukámnak soha nem voltak ilyen tervei, nem is foglalkozott azzal, hogy ő milyen szép, és hogy esetleg modellkedni fog. Nem is beszélt franciául. Lagerfeld is tolmács segítségével tárgyalt vele. Tényleg szép volt a mamám, még ma is csinos . Magas, fekete nő, mindenki olasznak vagy görögnek nézi. És bátor volt, mert nyelvtudás nélkül vágott neki a világnak. Kiment Párizsba, és az egész kollekciót rajta szabták ki, nem a próbababán. Ez volt számára az első lépcsőfok a szakmában. Egyébként még húszéves sem volt, amikor Lagerfeld kicsalogatta Franciaországba, és az orvosi egyetem helyett ugrott egy nagyot a bizonytalanba. De azt mondta: jó, meglátjuk, mi lesz, hogyan tovább. Semmi ügynök, olcsó szálloda, megérkezni úgy, hogy: Hello, emlékszel még rám? Ez nagyon nagy kockázat. Lagerfeld azonban tartotta a szavát. Bevette őt a csapatba. Egy nap pedig teljes pánikban szóltak neki, hogy hiányzik egy modell, most mi lesz? Mi lenne, felelte, majd a Teri beugrik helyette. Gyönyörű, természetes, mosolygós. Igaz, hogy addig soha senki nem hallott róla Párizsban, de mindenkinek annyira megtetszett, hogy rögtön a legjobb ügynökséghez került. És ott is a tíz legjobb modell közé. Mindenkivel dolgozott a szakmában, akit fontosnak tartott. Párizsból New Yorkba ment sokszor, mindenhol exkluzív szerződések várták, és időnként hazalátogatott Budapestre.

A baba sem fékezte a pályán?

Két hónappal azután, hogy megszülettem, már dolgozott. Kint volt a nagymamám, ő vigyázott rám, ha az anyukámnak mennie kellett. Kilencvennyolcig nagyon szép éveket töltött a pályán. Egy Yves Saint Laurent-bemutatóval hagyta abba.

Édesapjával milyen a kapcsolata?

Apai s anyai ágon minden rokonom itthon él, ötéves koromtól egyedül szállok repülőgépre. Évente többször hazajártam, már gyerekként is. Kamaszkoromban egy egész iskolaévet töltöttem itthon. Anyukám azt mondta, én már nem bírok veled, mindig csak Kurt Cobaint hallgattam és a Nirvanát, azt mondta, menj apádhoz, legalább jobban megismered őt. A francia gimnáziumba jártam Budapesten, és apukám mellett élveztem a függetlenséget. Szabad voltam, sokkal szabadabb, mint Párizsban. Az anyukám nem hívott fel naponta ötször, hogy hol vagy, mit csinálsz, mikor jössz haza? Naná, hogy jól éreztem magam. És volt egy lány is, úgyhogy nem igazán örültem, amikor egy év múltán vissza kellett mennem.

A mamával, Párizsban, milyen nyelven beszél?

Hol így, hol úgy. De vannak kifejezések, amelyeket már mindketten csak franciául használunk. Vagy fordítva. Ha franciául beszélünk, magyar szavakat is beleveszünk. Nagyon természetesen váltunk egyik nyelvről a másikra. Nem is figyelünk rá, és egy hosszabb beszélgetés során ötször-hatszor is váltunk. Ez mindkettőnk részéről meglehetősen spontán módon működik.

Márk is lehetett volna. Miért lett Marco?

Talán mert az anyukám úgy gondolta, mediterrán kinézetű leszek én is, mint ő, és mivel szereti az olasz neveket, ezt választotta. És jól döntött. Ha bemutatkozom, mindenki felkapja a fejét. Párizsban is. Gaultier például azonnal megkérdezte, honnét ez a furcsa hangzás a nevemben.

Hogyan jutott el Gaultierhez?

Behívtak egy válogatásra. Ami még nem jelent semmit, és mégis! Oda sem mehet csak úgy, az utcáról az ember. Egy új arcnak azonban nehezen nyitnak ajtót. Mindenki megnézi, szereti, vagy legalábbis úgy tesz, az első megrendelő szerepét azonban nagyon kevesen merik bevállalni. Az artisztikus bemutatókon ráadásul nem igazán hordható, inkább csak extra darabokat kap az ember. De ha elégedettek veled, akkor nagyon magasra értékelik a megjelenésed. Egy nyílt castingra minden modell elmegy, aki a közelben van. Milánóban háromszázan álltunk a sorban. Később aztán húsz főre szűkül a csapat, s abból tizenötöt visszahívnak. Gaultier esetében közülük választanak ki hármat, a már meglévő csapatba. Én az első körben nem tettem mély benyomást az asszisztensre. Ott ugyanis még ők válogatnak, Gaultier nincs jelen. A második körben már felpróbáltam néhány ruhát, de egyik sem állt jól rajtam.

Akkor ne is kérdezzem, hogyan érezte magát bennük?

Pont az a kollekció, amelyikben voltunk, kicsit olyan vadnyugati stílus volt. Blue Jeans, finom körszakáll, természetesen ragasztva, és a tizenöt-húsz fiú közül nemegy részt vett már valamilyen Calvin Klein-kampányban is. Csupa jó nevű modell, köztük én, a kezdő! Tudtam, hogy ez nagyon nagy dolog. Folyamatosan hívtam a mamát, hogy mit keresek én itt? Izmos, széles vállú, huszonnyolc éves fiúk, köztük én, a teljes ellentétük.

Épp ezért lehetett érdekes.

Csakhogy én nem így fogtam fel. Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy mi van, ha megkérdezik, ki ez a fiú, és mit keres itt? Azt nehezen viseltem volna.

De a harmadik körben megjelent Gaultier.

Személyesen. És biztos, hogy titokban alaposan szemügyre vett. Mert két nappal a soron következő bemutatója előtt, amikor már rég le volt zárva a válogatás, és feladtam minden reményt, hogy bekerülök a legszűkebb csapatba, maga Gaultier hívta fel az ügynökségemet. Hiányzott ugyanis egy fiú, és eszébe jutottam. Meg akart nézni. „Ha ráérsz, jöhetsz!“ - mondta. Úgy tettem, mintha gondolkoznék, majd azt mondtam: Hát, jó! Benne vagyok. Azóta többször is dolgoztam már vele.

És milyen?

Rokonszenves. Közvetlen. Megjegyezte, ki vagyok. Egyszer ugyanis megkérdezte: „Kamarás? Ez nem francia név!“ Mondtam neki, hogy magyar vagyok, mire ő: „Budapest? Gyönyörű város.“ Művelt pasi. Jó hatást tett rám.

Gucci?

Ő másféle csúcs. Nem olyan nyitott, nem olyan barátságos, még az ügynökség is úgy kezeli őt, mint valami félistent. Ha hívnak, azonnal ugrok. Gucci, Jil Sander, Prada… ezek mind olyan divatházak, ahová nagyon nehéz bejutni. Van az opció, amikor csak látni szeretnének, aztán jön az igazi válogatás, ahol sok embert kiszórnak, majd jön a visszahívás és a final call back. Ott már beterelnek egy külön terembe, ahol mindenre van asszisztens. Az ingre, a cipőre, az ásványvízre. Mindenki sorban áll, várakozik, senki nem beszél… nincs semmi személyes, emberi hatás az egészben. Mindenki megnéz, egyik asszisztens feladja a zoknit, a másik a cipőt, átmész egy gigantikus terembe, ami direkt erre van kibérelve, ott egy asztal, és mellette foglal helyet mindenki, aki fontos. Mint Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festményén. Csupa extravagáns ember fekete szemüvegben, mindenki mereven ül, az arcuk sem rezzen, csak ide-oda mutogatnak. Az asszisztensek meg rohangálnak, elindítják a zenét, és megteszek vagy húsz métert, amíg meg nem állítanak. Ha színész vagy, tudod, hogyan játszottál aznap. Ha zenész, érzed, hogyan szólaltattad meg a hangokat. Nálunk nincs ilyen. Itt csak mész oda-vissza, és mások majd eldöntik, hogy kellesz-e vagy sem. Biztatom magam, hogy jó, nem vagy favágó, de most menj egy kicsit keményebben! Most elegánsabban. Most lazábban. S történik mindez anélkül, hogy tudnád, mik az elvárások. Magadat irányítod, ami elég nyomasztó tud lenni. Aztán hirtelen azt mondja valaki, hogy stop, köszönjük szépen, jöhet a következő. És akkor várni kell, hogy mi lesz. Hívnak-e vagy sem. A bemutató mindezek után már csak vicc.

Galianóval is dolgozott már.

Évente két alkalommal.

Calvin Klein?

Nála még nem voltam. Az már egy következő csúcs.

Mennyi a reális esélye annak, hogy oda is eljut?

Minden megtörténhet, csak ugrásra készen kell állni. Csöng a telefon, és New Yorkba hívnak. A Fordnál vagyok, a legjobb ügynökségnél Amerikában. Egyébként hívtak már, de nem egy-két hónapra, hanem egy-két évre, csak nem akartam megszakítani az egyetemet. Most meg kezd beindulni a zenei pályám. Megvannak a potencionális producereim, és a zenében sokkal többet adhatok magamból, mint modellként. Egy jó kampány hosszú időre biztosítja a teljes szabadságomat. Egy Calvin Klein-fotózáshoz azonban több kell. Az nem megy áldozatok nélkül. Ahhoz egy időre fel kellene adnom a párizsi életemet. Arra pedig éppen most képtelen vagyok. A zene mindennél jobban izgat. Ha egy kampány alapján felismernek, azért gratulálnak, mert jól nézek ki. Lefényképeztek, és szépek a képeim. Csakhogy ez nekem édeskevés. Annak sokkal jobban fogok örülni, ha egy zenekritikus azt írja majd rólam, hogy: „Ez igen! Ez valóban remekül hangzik!“ Ahhoz alapos tudás kell.

Édesapja Budapesten várja, édesanyja Párizsban. Hol érzi magát igazán otthon?

Párizsban magyar fiú vagyok, Budapesten francia. De mindkét helyen megvannak a gyökereim. Itthon mindenki úgy kezel, mint egy messziről jött embert. Más a stílusom, a mozgásom, az öltözködésem, talán emiatt. Párizsban érdekes feladatot vállaltam magamra. Terjesztem a magyar kultúrát. A franciák ugyanis szinte semmit nem tudnak rólunk, magyarokról. Az idősebbek, a műveltebbek igen. Ők ismerik a magyar költőket, a magyar zeneszerzőket. A húszéveseknek azonban nyomom rendesen. De szívesen teszem.