Pakisztán vonatablakból

Búcsú a lahori pályaudvaron. Indiába indul a Samjotha expressz.Reuters Ha az embert véletlenül Quettába veti a sors, akkor szeretne onnan minél hamarabb eljutni. Lehetőleg nem Beludzsisztán felé, az iráni határ irányában, hiszen éppen onnan érkezett, 14 órán át zötykölődve a kősivatagban, turbános-szakállas exmudzsahidek társaságában, hanem sokkal inkább az ország belseje felé. Ekkor Quetta (ejtsd: kojta) vasútállomásához kell kimenni, sárral borított utcákon, szamárkordékat kerülgetve. Az út pénzváltó bódék mellett halad, meg egy mozi mellett, amelyet felgyújtott a mérges tömeg, mert amerikai filmet játszottak benne.

Jegyet vásárolni nem egyszerű dolog: hamarosan már a Legfőbb Állomásfőnök fogad. A hierarchikus rendszert még a brit Indiától örökölte Pakisztán. Hálókocsi is létezik, de arra már régen eladták a jegyeket, vagyis marad a „sima” ülőkocsi. Nincs mese, valahogy el kell innen jutni. Olcsón megúszszuk: az 1000 mérföldes távra szóló jegy csupán hétdollárnyi helyi pénzbe kerül. A vonat csak másnap indul, addig fel lehet fedezni a várost.

Jellegtelen házak sorakoznak mindenfelé – az 1935-ös földrengés letarolta Quettát, és egyetlen pillanat alatt 40 ezer ember pusztult el. A laza törzsi szövetségek által uralt Beludzsisztán határ menti városa akkor kezdett gyarapodni, amikor a britek szemet vetettek rá mint afgán kampányuk lehetséges kiindulópontjára. Először 1839-ben jutottak el innen Kandahárba, ahol a tálib uralom központja volt, másodjára pedig az 1878-as hadjárat során használták „logisztikai bázisnak” a várost. Mindkét vállalkozás 2-3 éven belül csúfondáros véget ért, mint ahogyan a ’80-as évek szovjet kalandja is.

Friss Time a peronon

Quetta bazárja a többi keleti piachoz képest nem jelentős, itt viszont valódi afgán szőnyegkereskedővel lehet találkozni. Abdur Rahman széles turbános, negyvenöt körüli férfi, dús szakálla mellkasáig ér. A határon túl, Kandahárban élt egészen 1984-ig, amikor a szovjetekkel vívott harcok elől elmenekült. Sem a mudzsahideket, sem az őket követő tálibokat nem szívelte; ő leginkább csak kereskedni szeret, ha hagyják. A bazár után megéhezünk: az étteremben az asztalokon kívül nagy, elfüggönyözött helyiségek is vannak, egy-egy magas emelvénnyel, székek nélkül. Amikor belép egy kéthetes borostás férfi, mögötte három beburkolódzott nővel, megértjük, hogy az elzárt rész a családi traktus. Az európai nőre nem szólnak rá, de nagyon megnézik, még ha a kendő alól nem is sok látszik az arcából.

Eljött az indulás ideje. Naivan az indulás előtt húsz perccel érkezünk ki a peronra, pedig ekkorra már mindenki irdatlan méretű zsákokkal felhurcolkodott a vonatra. A kocsiba fellépve kis híján szívbaj kerülget: már induláskor bokáig ér a szemét, mi lesz itt még ezután? Akinek nem jutott hely a hálókocsira, az bizony fapadokon fogja végignézni a nagy pakisztáni tájat. A négyszemélyes padokon öten-hatan ülünk, de páran a csomagtartókra kúsztak fel, és ott vackolták be magukat. Az első fél órában még kicsit zavar, hogy mindenki a két fehér embert nézi, de mindent meg lehet szokni.

Igaz, hogy Quetta és Pesavár épp olyan messze van egymástól, mint a Budapest és Prága, a vonat mégis csak egy hatalmas kerülővel jut el célpontjára. Elsőként a Bolan-hágón haladnak át a sínek. A vasutat a britek az Afganisztán elleni második hadjáratuk idején, 1878-ban építették meg. A XIX. században az egyik legfőbb angol félelem az volt, hogy az oroszok megtámadják Indiát, ezért mindenképpen szükséges volt Afganisztánt angolbarát ütközőállamként megnyerni.

A hosszú órákon át kialakul a vasúti élet rutinja: ötven-száz kilométerenként megállunk negyedórára. Ekkor mindenki rohan le sült húsért, friss kenyérért; még kólát is lehet kapni. Nagyobb városok (érts: húsz háznál több) peronján pedig még friss Time is kapható a rikkancsoktól. A pakisztániak akármennyire is szegények, végtelenül előzékenyek és vendégszeretők. Fapados szomszédunk, egy lahore-i traktorgyár könyvelője, addig nem nyugszik, míg meg nem hívhat minket egy jókora csicseriborsós lepényre. Egyébként rajtunk kívül egyedül ő visel nyugati ruhát. A férfiakon egységesen salvar kamiz van, vagyis egy laza, bő nadrág és egy még lazább, térdig érő ing: az egésznek hálóköntös-jellege van. Pontosan ilyenben ül velünk szemben egy birkózó külsejű bajszos férfi. Az a kevés nő, akit látni lehet, a salvar kamiz női változatában, plusz fejkendőben utazik.

A táj egyhangú, kopár kősivatag. Ezt a monotóniát töri meg valami nagy hangzavar. Két alacsony férfi – vagy inkább suhanc? – rohan át a folyosón, a földön kuporgó emberek lábára, gigantikus motyóik tetejére taposva. Közvetlen mögöttük újabb három férfi, szemmel láthatóan az előzőket üldözik. Végre megjelenik a színen négy egyenruhás alak, talán rendőrök lehetnek, akik az egész eddigi bandát próbálják elkapni. Szomszédaink magyarázzák el a helyzetet az elkapott pastu–urdu nyelvű szófoszlányok alapján: a két első Iránból csempészett valamilyen illegális árucikket (pl.: csaptelep, dunyha), ezért üldözik őket.

Éjszaka kicsit lecsitul az élet, de valahogy nem akarózik aludni. A kosz már-már lábszárközépig ér, ha ébren maradok, talán nem válok annyira a környezetem részévé. Reggelre már átkeltünk az Indus hídján, valahol Bahavalpur környékén lehetünk, Pandzsáb tartományban. Ebben a városban gyilkolták le a keresztény hívőket, de a vonatról csak annyi látszik, hogy ezernyi gyerek játszik a porban, a szegényes vályogviskók oldalára pedig bivalyürülék-pogácsákat tapasztanak. Amint megszáradtak, ezzel lehet tüzelni, de végszükségben tégla gyanánt is használható: nem egy „ház” láthatóan ebből épült. A települések között a táj rikítóan zöld, főleg a monszun utáni hónapokban. Mindenhol robosztus vízibivalyok dagonyáznak, valahol dolgozni is látni őket: faekéket húznak a földeken.

„Pancs ab” jelentése a környéken beszélt nyelveken (urdu, pastu, perzsa, hindi, pandzsábi) „öt víz”, mely a Himalája nyugati nyúlványaiból lezúduló folyókra utal. A vasút most éppen a Szatledzs és a Ravi folyamok között döcög Lahore felé. A moszlimok és a hindu vallásból ötszáz éve kivált szikhek lakta vidéket az angolok viszonylag későn, 1849-ben tudták birodalmukba illeszteni. India függetlenné válásakor, 1947-ben a tartomány közepén húzták meg a mozlim–hindu választóvonalat, vagyis az önálló Pakisztán és India határát. Ezért éppen itt, az India és Pakisztán északi területeit átszelő Nagy Főútvonal (Great Trunk Road) mentén alakultak ki elkeseredett összecsapások az otthonukat elhagyni kényszerülők között, a világtörténelem legnagyobb lakosságcseréje alkalmával. A pakisztáni oldalon ez majdnem tiszta mozlim államot hozott létre: a lakosság 96 százaléka mozlim, a hinduk aránya alig 1% fölött áll (a keresztények 3%-ot képviselnek).

Egy úr angol öltönyben

Itt a termékeny völgyekben már jóval nagyobb a népsűrűség. Az ország lakossága most 145 millió fő, s ez évi majdnem 3 százalékkal bővül. Nem is csoda: egy átlagos családban öt (!) gyermek van, és minden második ember 18 év alatti. Mindezek mellett az analfabétizmus aránya az egyik legmagasabb a világon: országos szinten az emberek 38%-a tud írni-olvasni, de a nők esetében az arány még rosszabb: 20% alatti. Mindezt útitársunk, a traktorgyár könyvelője panaszolja, de a statisztikák is igazolják őt.

Az angol öltönyt viselő könyvelő most leszáll, hiszen Lahore-ba érkeztünk. A XVII. században fénykorát élő, kabuli bázisról Delhi felé terjeszkedő mogul birodalom itt hagyta névjegyét: Mind a mai napig Lahore, Delhi és Agra megszólalásig hasonló erődöket és palotákat őriz városmagjában. Nem véletlen az indiai városokkal mutatott párhuzam, hiszen ide csupán tizenöt kilométer a határ, onnan pedig újabb tíz Amritsar, a szikhek szent városa, ahol Indira Gandhi 1984-ben elrendelte az Arany Templom megrohamozását és amiért később az életével fizetett.

A Quetta Express életében Lahore nem más, mint egy jelentős le- és felszállóhely. Új szomszédokat kapunk: tucatnyi kamaszkorú kadét száll fel, egyenruhába öltözve térnek vissza katonai iskolájukba, Jhelum városba. Egészen közel van ide Kasmírnak Pakisztánhoz tartozó fele, Azad Kasmír (vagyis „szabad” Kasmír). A srácok éppen ezt tartják fontos célnak majd katonai pályafutásuk során, vagyis egész Kasmír „felszabadítását”.

Csempészbazár

Egyelőre azonban más célt kell elérnie, ugyanis immár másfél órája veszteglünk egy kis falu állomásán. Újabb másfél óra múlva érkezik egy felmentő szerelvény, amelyre egy perc alatt át is pakolunk. A véletlen úgy hozta, hogy egy színtiszta női kocsiba szálltunk fel, vagyis most éppen én éreztem magam marslakónak. Ravalpindibe, vagyis a főváros melletti nagyvárosba késő este érkezik meg a vonat; ekkorra már éppen 36 órája vagyunk úton. A végső szakaszt Pesavár felé másnapra halasztjuk.

Pesavár még békeidőben is egy zűrös határváros benyomását kelti. Nem is véletlen, hiszen ide már csak 50 kilométer a Khyber-hágó, Afganisztán kapuja, amelyen keresztül az évezredek során többször is indult már invázió India ellen. Az elmúlt két évtized során egy-másfél millió afgán menekült érkezett a városba és közvetlen környékére, s ehhez jönnek még hozzá az utóbbi egy hónapban érkezők. Az utcákon vadkeleti hangulat uralkodik, a csempészárukat áruló bazáron átvágtat egy törzsi ruhába öltözött, jobbján kardot viselő lovas. Rendszeres látvány a burkába burkolt afgán nő, akinek csak egy szűk rács jelenti a külvilágot.

A város egymástól jól elkülönülő részekre oszlik. Az óvárosi rész lényegében egy hatalmas nagy bazár, itt hömpölyögnek a szikár arcélű, javarészt tétlen emberek. Ettől kicsit nyugatra helyezkedik el az egykori brit katonai telep, vagyis a „cantonment”, amely a szubkontinens minden jelentősebb városában megtalálható. Ezektől még nyugatabbra, az afgán határ felé nyúlik hosszú kilométereken keresztül a „csempészbazár”, ahol pakisztáni–indiai– kínai–orosz árukat kapni, a nejlonzoknitól kezdve a DVD-lejátszóig. A piac eldugottabb szegleteiben fegyvereket is. Ez a fegyverpiac a 80-as években alakult ki, amikor a mudzsahidek talán legfőbb utánpótlási útvonala éppen innen, Pesavárból indult az ide 270 km-re lévő Kabul felé. Egy közeli falu teljes lakossága már akkoriban ráállt a fegyvergyártásra. Kis kovácsműhelyekben meglepő precizitással képesek ál-Kalasnyikovokat vagy ennél komolyabb fegyvereket is előállítani, melyek a piacon 10-20 dollárért kelnek el.

Ha mindezek után bárki is úgy gondolja, hogy Pesavárból éppúgy menekülni kell, mint Quettából: igaza van. Pakisztán egy jó ideig még nem az idegenforgalomból fog megélni.

Pesavár–Quetta, 2002. január