Özvegyfalva, végállomás

Zsófi néninek minden értéke egy első világháborús levél, haditudósítás is lehetne, a nagybátyja írta Galíciából: „Tudatlak kedves társam, hogy egészségem, hála az Istennek, jól van, amelyhez hasonlót kívánok Istentől a te és a gyermekeim számára is.” Kelt 1915. augusztus 4-én.

Zsófi néni kilencvenéves, azt mondja, ereje teljében van, úgyhogy szívesen fogadná a századik esztendőt, amellett még mindig Zsófizzák a faluban. Fejből tudja, mikor ki halt meg, többnyire férfiember, azt mondja, szomorú az özvegysors. Zsófi néni éppen a napokban nyolcvan özvegyasszonyt számolt meg fejben, de lehet annál több is. Nem sok ez egy alig több mint százlelkes faluban? – vonja össze szemöldökét az öregasszony. De bizony sok, mondja máris, de a szomszéd faluban annál is többet megolvasna, ha lenne rá kedve. Az éppen nincs, merthogy arra kedv lenni nem szokott.

Két falu Felső-Nyárád völgyében, két „-háza” egymás tövében: Deményháza, Mikháza, többnyire a déli harangszó jár át egymáshoz, s menetrendszerűen a rossz hír, ugyanis halni szoktak az emberek. Restek nem vagyunk, az özvegyasszonyokat mind megszámláljuk. A két faluban közel százötven özvegyasszony, de Deményházához az áll közelebb, hogy benne sok az özvegyember is. Még több lenne, ha nem járt volna rá a rúd: mostanában többen is megfagytak. Rózsa nénivel váltunk szót a bomló lugas alatt. Éppen kaszálni indult a malacnak, ő viseli most a kalapot. Szalmakalapot.

Hatvannégy éves csak, férjét tüdőrák vitte el, meg a botfalui téglagyár. A kulákcsemetét oda sorozták be három esztendőre, tüdején a budapesti Korányiban megkötött cementrögöket talált egy nagynevű erdélyi professzor, úgyhogy csak sajnálkozhatott Rózsa néninek.

Megyünk a berekbe

Az áradás után soha nem létezett országok iszaptérképei maradtak a folyópart síkjain. Tudvalevőleg az erdélyi hét vagy több szilvafás nemes mindig arra sóvárgott, hogy a folyók árterületén szerezzen birtokot, míg a vizeket gyeplőben tartotta, amíg a vízimalom árka lábszárnyi gyökereket eresztett gátul-vadul, s rákot fogtak a városi gyermekek berkekben csatangolva feszt. A termőföldek néhol letapasztva, iszapszinten porfelleget teker a szél. Megmosdatott gyepűn fennakadt hámdarab, kivetkőzött az igából. Döglött hal és kifeslett posztóujjas az iszapban. Ahol combig ér a gaz vagy rogygyant a kerítés, gazdátlan az. Le kell vágni mind kaszával, ez aszszonydolog most.

– Képzelje – vág bele a gazba s beszédbe egyszerre Rózsa néni –, egy hektár föld felszántása 2 millió lejbe kerül. Ez csak a szántás egyelőre. Ennyi volt az őszön is. A tárcsázás, ha fél árban számítják a gépesek, plusz egymillió. Tegyük hozzá: a berkekben, ha a vetést elviszi a Nyárád, ablakon kidobott szántó-vető költekezés. Segély sehonnan nem jön, mert azt mondják ott fent, hogy nem jár, mert házunkat meghagyta az ár. Szorozza be a szerkesztő úr, ha négy hektárból gazdálkodnék, az négyszer három-ötmillió. Az ember itt megnézheti magát.

A krumpli az ágyában. Az asszony takargat lábával, mert föléje kevés föld jutott. Rózsa néni még megjegyzi: – Tudja, lelkem, már nem eresszük mélyre a pityókát, ezt most már így kell, hogy meghallja a déli harangszót.

A slájer sorsa

Mikháza alszegén – panaszolja Sz. Sándorné – van egy híd, de átjárni rajta csak a lélek mer. A polgármester ígérgette: lesz majd egyszer új is. Nem lett. Az asszonyok megsokallták, azt mondták, ők lesznek a pallérok, elővesznek fejszét, gyalut, pászítót, nekifognak hidat ácsolni. Néhány helybéli férfiember meghallotta az erélyes asszonyszót, s röstellték a dolgot nagyon, hozzáfogtak hát, lett híd, nem új. Ér az özvegyaszszony régi hangja is valamit.

Gál Lajos a mindenes, mindenki lajcsizza. Ő az asszisztens, a legelők intézője, ő a falu értelmiségije, népünnepélyek szószólója, fut a vérnyomásmérővel, ha kell, meghozza a gyógyszert Vásárhelyről, ő a tanácsban a falu önkormányzati képviselője. Hozzá megyünk át a lélekhídon, de mielőtt Deményházáról átrándulnánk, esküvői menet elől kapualjba húzódunk. Zuhogni kezd az eső, mintha dézsából öntenék, néhány perc múlva újra kiderül. A zavaros patak kilép medréből, átfolyik a bogárhátú úttesten, mire megtérül a templomból a násznép. Nem jó jel, nem jó jel, mondja egy bő pendelyű cigányasszony. Kánikulai meleg hirtelen. A havasról lecsúszott mart szikrázik a völgybe le. Hoppá, valaki ölbe kapja a menyasszonyt, a nádszálkarcsú szép arát, átcsoszog vele a kávészínű vízfolyáson. Caplat valaki máris utánuk, a menyasszony földig érő selyme be lesz alaposan spriccelve. Nem jó jel, nem jó jel, ismételgeti a nagydarab cigányasszony. Nem kár, nem kár, hallom a bámuló asszonynépi véleményt: slájerét a bokor már régen elhúzta. A megvakult klánétás fújja a menet elején.

Dada és bébiszitter

Gál Lajos valóban mindenes. Azt mondja, nem úgy van, ahogy sokan képzelik. Nem ül semmi átok a vidéken, nem valami misztikus kór végez az emberekkel idő előtt, csak a falu öregszik. A kollektivizálással és tagosítással együtt a munkaerő hatalmas létszámban vált fölöslegessé, a munkanélkülivé vált emberek mozgásteret a városok ipari társadalmában találtak maguknak. Később ez súlyos társadalmi problémát okozott, amit a rendszer nyilvánvalóan tagadott. Gál hangjában mégis az optimizmus rejtőzik: jönnek vissza, népesedik be a falu, nem véletlenül lopták vissza maguknak az emberek a falut azáltal, hogy kialakították a hobbikertek, nyaralók, művelhető területek hálózatát. Azt mondja, meglátom, visszaszokik még a nép a maradandó értéket képviselő élettérhez. Örülnünk kell, hogy a négy évtizedes időszak nem volt elég a sajátos gazdasági-társadalmi szervezési rendszer végleges kiiktatására. Igaz, a gazdaság teherbíró képessége még nem tart ott, hogy állami infrastruktúrával járuljon hozzá a városoktól, nagyobb községektől viszonylag távol, szétszórtan létrejövő otthonok rendszeréhez.

Gál egy darabig hallgatott. Aztán bejelentette, hogy RMDSZ-színekben indul az önkormányzati választásokon. Az előválasztásokon ő jött ki elsőnek. Ha polgármester lesz, lesz hozzá szociális elképzelése is. A deményházi üres iskolában öregek otthonát képzelne el. Az örökösök nélkül maradó földeket farmerekre bízná, a jövedelemből fenntartható lenne az otthon. Reálisan és képletesen szólva is.

Balogh Jánosné lesz az ünneprontó, azt mondja: nem kell nekik efféle közösség. A szocializmus egy nagy közös öregotthon volt. Kell a fenének. Inkább unokáját ringatja az ölében, bébiszitter lett. A kifejezéssel háromszor próbálkozik. A dada beláthatóan egyszerűbb volt, az már nincs, dada nincs. Viszont van vérnyomás, cukorbaj, mind népbetegség. Mi óvná meg a mikházi, deményházi asszonyokat?

Dugó városon

Ha ünnepnap van, akkor déli 12-kor rázendít a zenekar. Mit mondjunk, elég szerencsétlen pillanat ez Mariska néninek anélkül, hogy tudná, mi történik tőle alig néhány méterre. Az történik, hogy a fúvószenekar fú, Mariska nénit pedig süti az áldott májusi nap, és Mariska néni folyton törülközik, pedig beállhatna a ferencesek tornya alá, az árnyékba. Nagy a vérnyomása neki is. Mariska néni már nyolcvan éve nem áll be az árnyékba, mert tudom, Mariska néninek otthon széles karimájú szalmakalapja van, szélesebb, mint a Rózsa nénié.

Mariska néni a főtéri megállóban áll, menne a marosvásárhelyi végállomásra, onnan valamivel haza Deményházára. Elnézem, hogy Mariska néni vár, még nem tudja, hogy tulajdonképpen nem is vár, hiszen autóbusz nem jön, zárva a forgalom. A két katedrális környékén nagy a dugó, de Mariska néni nem tudja, mi az, hogy dugó. Csak hallja, hogy a fúvószenekar fú és esményt fú.

– Miért fú? – kérdezi.

– Azért fú, mert valami hősök napja van.

– Úgy? Menyhártnak is fú? Mert szegény Menyhárt is hős, fejlövést kapott a Don-kanyarban, mondták a hazatérő katonák. – Ha a katonazenekar a hősöknek fú, akkor Menyhártnak is fú, és azt mondja, meghallgatja hangját a szép tárogatónak.

Mariska nénivel átsántikálunk a buszmegállóba, csukódnak az ajtók, a táska kint marad. De éppen jó az úgy, mesélte később otthon, lám, van gondviselés is ezen az világon, mert csak félig nyomták agyon.

Mariska néni irgalmatlanul szidja ezt a világot. Tudja ő, súlyos az orosz föld, de Menyhárt bácsit talán hatvan éve még nem is nyomta annyira laposra, mint ahogy tíz perc alatt tették vele a városban.

Hogy a tárogatóról ne is beszéljünk. A dugóról még úgyse. Menyhárt bácsi úgyse értené.