Őszi nosztalgia

Javában tart az ősz, aranylón simogató, bágyadt napsütéses. A mézédessé érő ringlót már augusztus végén elraktuk, legutóbb a kékszilvákon volt a sor. A tíz év alatt termetessé nőtt diófa árnyékában ülve magozgattam a hamvas gyümölcsöt. Egy kis tálba az asztal távolabbi végére tettem néhány ütődött szilvaszemet, eszegessék azt a darazsak, így talán békén hagynak engem. Egyhangú munkám közben volt időm gondolataimban lubickolni.

Szőlősgazda nagyszüleim földjén a tőkék között mindig volt jó néhány gyümölcsfa. Őszibarack, mandula, naspolya, vérbélű körte. A nagyobb termetű fákat a kunyhó mellé ültették. Ott volt a dió, a cseresznye, a szilva, melynek termését adott időben nekünk, gyerekeknek kellett leszedni. Micsoda jó móka volt! Diógyűjtő versenyt rendeztünk, lelkesen kotortuk a lehullott levelek alját, és irigyeltük a nagyobbakat, akiknek joguk volt a dióveréshez. Mert a szerepeket szigorúan kiosztotta a nagyapám. A nagyok verték a fáról a diót, de nem ám akárhogyan: a gallyakat nem volt szabad megtépázni. A kisebbek pedig felszedték a lehullott szemeket. Ilyenkor mi már iskolába jártunk, a szőlőszüretre viszont elengedtek bennünket egy-egy napra. A szilvával csak otthon találkoztunk, amikor azt a fogadott fuvaros hazaszállította. A felnőttek nekiálltak válogatni, mosni, kimagozni, aztán felállították az üstházat, mi pedig tűzifát hordtunk. Azután a szilva bekerült az üstbe, és megkezdődött a hosszas kavarás. Felváltva kavargattuk a tartalmát. Eleinte sokat bajlódtunk, szinte percenként váltottuk egymást, hiszen a nagy L alakú kavaró magában is elég nehéz volt. Nem baj, kisfiam – mondta nagyanyám –, a végén majd kikaparhatjátok az üstöt. Ez volt a fizetségünk a munkáért, no meg a jövőbeli szilváslepények, lekváros kenyerek reménye. Ránk esteledett, mire a többórás kavargatás után a lekvár állandó pöfögés mellett sötét színűvé vált, és nagyanyám végre kimondta a megváltó áment: készen van. Akkor aztán nagy, hasas cserépedényekbe, csuprokba szedték a szurokszínű masszát, megvárták, amíg kihűl, és bebőrözik a teteje, majd zsírpapírral lekötve a tetejét a kamrába tették.

Eszembe jutnak kisunokáim, akiknek ma már a diszkontban veszik a szilvalekvárt, és valószínűleg soha nem élik át mindazt, amit mi megéltünk. Nem tudják, milyen egy igazi szüret az egri dombokon, amikor a szőlőszedő asszonyok dala hallatszik szerte a határban, s száll, mint az ökörnyál. Azt sem tudják, hogyan folyik egy disznóölés, kezdve az előző esti késköszörüléssel, hagymapucolással, s végezve a páratlan disznótoros vacsorával.

A szilvának már a végére jártam, viszont én már gáztűzhelyen főztem a lekvárt, csupán emlékezve a gyermeki időkre. Változnak az idők... De őrizzük a régmúlt hangulatait, ízeit, melyeket megpróbálunk örökül hagyni...