Novemberi spleen

Azt hiszem, a november a legeslegszomorúbb hónap az évben. Már eleve olyan szomorúan indul: a halottak napjával. Aztán a hónap ködös reggelei és a nagyon rövid nappalai egyenesen a végső letargiába küldenek. Hiába van itt novemberben a Fotóhónap jobbnál jobb kiállításokkal, hiába kóstolgathatok illatos mézeket, és ihatok sok-sok hársfateát, valahol mindig ott érzem a háttérben a szomorúságot. Már fázik a kezem is kesztyű nélkül, sálakba temetem az arcom, s alig látok jókedvű embereket. Ha pedig pár órára kisüt a nap, akkor annak úgy örülök, mint a nappalimban élő szobanövények.

A számomra oly kedves Szerb Antal is megfogalmazta ezt az érzést, szerinte a november már nem is hónap, hanem sokkal inkább egy lelkiállapot. Szerinte a londoni november elviselhetetlen, szörnyű a vizes, ködös puhasága, amelybe el lehet süllyedni, s amely oly hűséges kísérője a magánynak és a spleennek. Valóban a ködös, esős idő kéz a kézben együtt jár a levertséggel és a szomorúsággal.

A pszichológusok is az átmeneti depresszív időszakokra figyelmeztetnek, a kozmetikusok pedig komolyabb hidratáló krémeket ajánlanak. A középkori hóráskönyvek előírásai szerint a november a marhavágás ideje, s talán az e körüli teendők elterelték a középkori emberek figyelmét a szomorúságról. A marhavágás még mindig jobb időtöltés volt a februárinál, ugyanis februárra csak a tűz melletti melegedést írták elő.

Hát mit lehet kezdeni ezzel a szomorkás novemberrel? A december fényében végigtűrni? Talán. De én hiába látom a karácsonyi díszeket mindenütt, hiába szól édeskés karácsonyi zene, csakis decemberben vagyok fogékony rájuk. ĺgy tehát a szomorkás novemberben – a jól bevált középkori mintára – én is a munkába temetkezem.