New York lakói az „ártatlan levelektől” tartanak

Több mint negyedmillió tonna törmeléket távolítottak el Reuters-felvétel A vegyi támadásról szóló hírek nyomán enyhe pánikhullám lepte el a várost. Megugrott a biztonsági szervekhez intézett hívások száma. Terjednek a rémhírek. Az elmúlt hetekben sok család bérelt víkendházat New York környékén. Az interneten vásárolt gyógyszerek közül a lépfenegyanús esetekben ajánlott Cipromax az előkelő második helyre lépett elő (az „erekciós diszfunkcióra” alkalmazott Viagra továbbra is az első).

A keresett háztartási cikkek közé tartozik a ragasztószalag – ezt az ablakok betapasztására használják – és a gázálarc. A kutyagázálarc iránt is nagy az igény, de állítólag ilyen még itt sem létezik. Egyesek több mint ezer dollárt költenek a speciális gumikesztyűre, csizmára és egyéb védőöltözetre. Mi is rendeltünk az irodába gázálarcot. A múlt héten érkeztek meg – bár mint kiderült – a lépfene elleni védekezés szempontjából értelmetlen volt a kiadás. Ehhez a mostani, szürreális kihíváshoz sokkal nehezebb alkalmazkodni. A szeptember 11-i támadás után hamar megtanulta az ember, hogy mely városrészeket érdemes elkerülni, mely vállalatok és intézmények zártak be vagy költöztek el, és melyik ideiglenes útvonalon jár a metró. Egyértelmű volt a tanulság: füstölő felhőkarcolóból azonnal menekülni kell. Bizarr, de megnyugtató volt a gondolat, hogy a World Trade Centert (WTC) csak egyszer lehet lerombolni, hogy az ilyen típusú terror túlszárnyalhatatlan. De mi a teendő, ha a támadás nem repülő, hanem ártatlan levél formájában érkezik?

Manhattan továbbra is a vélhető támadások fő célpontja. Ennek ellenére az emberek zöme a szokásos életmenetet követi. A polgármester és az illetékes szervek képviselői egyelőre viszonylag sikeresen nyugtatták meg a város lakóit, hogy képesek elbánni az új veszéllyel. Szükség esetén kétmillió adag antibiotikum szállítható ide huszonnégy órán belül. Az összes amerikai nagyváros közül New York rendelkezik a legfejlettebb orvosi előrejelző rendszerrel. A kórházak napi háromszor küldenek jelentést egy központi adatfeldolgozó központba, ahol nyomon tudják követni az esetleges vegyi támadás okozta megbetegedéseket.

Egy tévében nyilatkozó járványszakértő szerint az antibiotikumoknál sokkal fontosabb most az egyszerű influenzaoltás. Nemcsak azért, mert az influenza és a lépfene korai tünetei szinte azonosak – emiatt egyébként hamarosan elképesztő pánik várható az orvosi rendelőkben –, hanem azért is, mert az influenza sokkal veszélyesebb. Évi húszezer amerikai esik az influenza áldozatául. A lépfenemegbetegedés igazolt áldozata: egyetlen fő.

A statisztikák tükrében New York továbbra is a világ egyik legbiztonságosabb városának tekinthető. A már eleve alacsony bűnözési index tovább csökkent szeptember 11. óta. És mivel az összes amerikai nagyváros közül itt a legjobb a tömegközlekedés, sokkal ritkábbak a halálos kimenetelű közúti balesetek is. Mindezt összevetve – a valószínűség-számítás rideg tükrében – nem érdemes egyelőre elmenekülni New Yorkból. Sőt. Bizonyos szempontból kellemesebb és emberibb lett a város. Szigorúbb és komolyabb az élet, ugyanakkor szabadabb, őszintébb is. Az emberek nyíltabban bánnak egymással és saját érzelmeikkel egyaránt. A nehézségek kihozták a város individualista polgáraiból az egymás iránti tiszteletet. Újra becsben tartják a rendőröket, a tűzoltókat és a politikusokat: nőtt az állam iránti bizalom. Nem dőlt össze a lakáspiac. Nincs elvándorlási hullám az alvóvárosokba.

A hatalmas katasztrófa árnyékában bizonyos hétköznapi szabálytalanságok fölött szemet hunynak a hatóságok. Nem harapózott el a háborús hisztéria, a boszorkányüldözés, a felesleges rendőri zaklatás. A minap nagy késésben voltam, beültem egy taxiba és megkértem a sofőrt, siessen. – Nem gond – mondta. A rendőrök nem állítanak meg. Legalább öt piroson hajtottunk át, egyszer éppen egy rendőr orra előtt. – Tudják, hogy szenvedünk: régen napi százötven dollárt kerestem, most alig harmincat – panaszkodott a libanoni származású taxis, hozzátéve: „örülnek a rendőrök, hogy egyáltalán dolgozunk”.

A hírhedten türelmetlen és elkényeztetett New York-iak most számtalan kellemetlenséget viselnek el nyilvános bosszankodás nélkül. A keserű szagú füst néha egészen az északi városrészekig elér és mindenhova – a metróalagutakba, az éttermekbe, a mozikba – bekúszik. Néha napokig eltűnik, majd meglepetésszerűen arcon csapja az embert. Manhattanbe továbbra sem engednek be napközben olyan autót, amely csak egyetlen utast szállít. A déli városrészekben élő emberek jelentős része még mindig telefon- és faxszolgáltatás nélkül tengeti hétköznapjait. Számos utca le van zárva. A postaküldemények nem érkeznek időben. A repülőtérre legalább három órát kell szánni. Az orvosokat nem illik piti problémákkal zaklatni. Bizonyos nyomdatechnikai okokból még a New York Times sportrovatát is „fejjel lefelé” nyomtatják most már egy hete. Sorolhatnám még a furcsa kompromisszumokat, de mindent összevetve békésen tűrik az emberek a sajátos helyzetet.

Talán ráfért a városra a stílusváltás. – New York laza, hűvös hangulata megváltozott – mondta Danyel Smith, a Vibe magazin egykori főszerkesztője, aki szerint nem érezhető „az a pengeéles sebezhetetlenség”. David Shenk író nem hiányolja az elidegenedettséget. – Egy pillanat alatt eltűnt az az érzés, hogy közvetlen barátainkon túl nincs sok közünk egymáshoz. Hirtelen kiderült, nem így van ez. Szinte jólesik ez a kiszolgáltatottság – véli.

Talán most jön rá New York először, hogy szüksége van Amerikára. A kilencvenes évek mesés gazdagsága már-már azt a benyomást keltette, hogy ez a város nem képes veszíteni. – Akár a baseballbajnokságról volt szó, akár az életszínvonalról, mindenben az élen jártunk – állítja Stephen Duncombe. A New York Egyetem szociológusa szerint illúzió volt ez – a biztonságos, kényelmes, győztes város illúziója. – Most hirtelen felébredtünk az álomból. Egy város vagyunk csupán a sok közül. És mint kiderült, korántsem a „világ fővárosa” vagyunk, hanem egy sokak által gyűlölt hatalom központja.

Akármilyen hihetetlen, a WTC romhalmaza még mindig füstöl. Bár 1300 munkás már több mint negyedmillió tonna törmeléket távolított el a tett színhelyéről, a rombolás látványa ugyanolyan lenyűgöző, mint a támadás utáni napokban. Carter Harris újságíró és forgatókönyvíró barátom három hete önkéntes: a romoknál dolgozik. – Ez volt életemben az első alkalom – meséli –, hogy nem jutott eszembe egy metafora arra, amit látok.

Nem illik most felemlegetni, hogy látványos mérete ellenére a WTC nem tartozott a nagy becsben tartott építészeti alkotások közé. A kritikusok ellenszenvvel fogadták annak idején: egyikük szerint ebben a két dobozban érkezett a Chrysler és az Empire State Building. Az újraértékelés, a kritikai rehabilitáció szeptember 11-ig nem következett be. A tornyokban robotoló emberek jelentős része a környező alvóvárosokból vonatozott be nap mint nap. Este, amikor leereszkedtek a metró és a könnyűvasút megállójába, a lábukat sem tették ki a környező utcákra. A komplexum inkább a világ tulajdona volt, mint a városé.

De zavaró a hiányuk. – Mi hiányzik a leginkább? – kérdezi Dana Hoey fényképész. S meg is felel: a város modern horizontja. Dallas jobban néz ki most, mint New York. Valóban szörnyű a távolból rátekinteni Manhattanre. Mintha az egész sziget elvesztette volna az egyensúlyát – tűnődik a fotográfus.

New York, 2001. október