Moszkitó-part: pillanatképek egy másik valóságból

Úgy vélem, máris némi magyarázattal tartozom a kedves Olvasónak – egyrészt a vándorok kifejezés, másrészt meg a teljességre való törekvés igényének hiánya miatt. Ami az elsőt illeti: az expedíció ötlete az Európa hegyvidékein túrákat szervező Vándorláss Polgári Társulás vezetője, Kovács Zoltán fejében született meg; annak pedig, aki a nyomdokaiba szegődik, jó esélye van arra, hogy vándorrá, pontosabban: „látó vándorrá” váljék. A teljesség kapcsán meg csak annyit: könyvkötetek sokaságát lehetne megtölteni az élményanyaggal, amely a moszkitó-parti vadonban egyszeriben a „nyakunkba szakadt”. Ennek csak elenyésző részét tudom most közreadni.

Maga a kaland nem is igazán Közép-Amerikában, hanem még itthon, a szervezéssel és a támogatók megnyerésével kezdődött. Szerencsémre utolsó előtti pillanatban kaptam kézhez František Kele örökbecsű, Leendő világjárók kézikönyve című írását, amelynek első fejezetében írva áll: „Mint életünk minden rendkívüli eseményéről, a leendő nagy utazásokról is álmodozni kell. Esetenként túlságosan sokáig.”

Ez az utazás is ezzel indult…

A civilizáción túl

Aztán, mintegy három hónapnyi ébren álmodozás, csaknem tizenhat órányi repülőút és tizenkétezernél több kilométer megtétele után március 12-ének estéjén ott állunk a hondurasi San Pedro Sula repterén. A zimankós hazai télutó és a repülőgépeken fagyhalál üzemmódba állított légkondi után szinte elkábít a harminchárom fokos hőség és az ismeretlen ország „bukéja”. Már a külvároson át megtett autóút során nyilvánvalóvá válik: nem mindennapi kultúrsokknak nézünk elébe. Gyanúnk beigazolódik.

Egy éjszaka a város jobb, fegyveresek őrizte negyedében, ötórás észak–déli irányú buszozás, s egyszer csak Tegucigalpa forgatagának kellős közepén találjuk magunkat. Első látásra úgy tűnik, a mindennapi élet bármely területét tekintve egyetlen szabály van: túlélni. Kedélyállapotunkat javítandó, egyikünk mintegy mellékesen közli: úgy olvasta, a világ fővárosai közül Tegucigalpában követik el a legtöbb gyilkosságot. Mivel ezzel együtt sem vagyunk hajlandók feszélyezve érezni magunkat, e napon sikerül egészen közel kerülnünk a hondurasi nép, a hondurenók lelkületéhez.

Még egy, buszozással töltött feledhetetlen nap – az aszfalt félúton elfogy a rozzant jármű kerekei alól –, és elérjük az ismert világ utolsó elérhető települését, Palestína Patucát. Itt nagyobb tételben benzint, valamint élelmiszert, gumicsizmát és macsetét vásárolunk, majd azzal a jóleső érzéssel hajtjuk álomra fejünket, hogy másnap mindent magunk mögött hagyunk, ami valamilyen szinten köszönőviszonyban van a „civilizált lét” fogalmával.

Pipantével a Rio Patucán

Ebben nem is csalatkozunk – tíz-tizenkét méteres, egyetlen fatörzsből vájt csónakba, úgynevezett pipantéba szállunk, s nekivágunk a Patuca folyónak. Négy rancheró, azaz hondurenó farmer utazik a csónak farában, s szívja bőszen a cigiket benzines tartályaink szomszédságában. Egyikük az amerikai különleges egységek fegyverzetét viseli részint a nyakába vetve, részint meg lazán az öve mögé tűzve, s hamarosan bizonyságát is adja, hogy fegyverzetét szükség esetén nem vonakodik használni. A lehető legbékésebben csordogálunk lefelé a folyón, amikor útitársaink tüzet nyitnak a folyóparti sziklákon sütkérező két leguánra. A csónak egy gyors manőverrel a parthoz siklik, újabb lövöldözés, némi üldözés – s megvan a vacsorának való! A vadonban ilyen egyszerűen történnek a dolgok.

Mintegy 80 kilométert teszünk meg estig; kormányosunk, Carlos közben vagy négyszer megfürdet bennünket, így este csuromvizesen vackolódunk be senor Abel hegyoldalban épült ranchára. Mire függőágyainkat felkötjük a tornác gerendázatára, a leguánpörkölt is elkészül; az elkövetkező hetekben az elérhető élvezeti cikkek köre erre, illetve a frissen szüretelt kókuszdióra szűkül. Itt derül ki: a rancherók élete sem fenékig tejföl. A földosztás valahogy úgy működik, hogy néhány „vállalkozó szellemű” egyén meggyújtja az esőerdő négy sarkát, s amennyi területet sikerül felégetniük, annyit értékesítenek. Bár a határokat kijelölik, az ügylet során gondosan mellőznek bárminemű írásbeli szerződést és egyéb „formaságot”. Az újdonsült földbirtokos így biztos lehet abban, hogy ha az államnak egyszer eszébe jut feltérképezni az országnak ezt a darabját, és rendezi a tulajdonviszonyokat, egyszerűen kisemmizi. Ez egyelőre várat magára; a Rio Patuca két partján évente mintegy 5 kilométernyi esőerdő tűnik el.

Eltűnnek a Föld színéről?

A dunaszerdahelyi rajttól számítva ötödik napja vagyunk úton, amikor végre a maga háborítatlan valójában tapasztaljuk meg a vadont. A tawahka indiánok földjére érünk; egymás után hagyjuk el a tanyánál alig nagyobb településeket, majd késő délután sikeresen kikötünk Krautara partjainál. Bár az idő itt viszonylagos fogalom – van, ugye, a száraz és az esős évszak –, napra pontosan tudják érkezésünket, és várnak ránk. Nem messze a folyótól megcsodáljuk annak az építménynek a vázát, amely vendégházként szolgál majd, majd szállás után nézünk. Két üres épület kínálkozik: az iskola és a templom. Mivel jócskán benne járunk a tanévben, a lelkipásztor engedélyével utóbbiban verünk tanyát, megfogadva: a vasárnapi szentmise idejére elhagyjuk az Úr hajlékát.

Napjainkat azzal töltjük, hogy próbáljuk rábeszélni a tawahkákat: készítsék el a tunó nevezetű népviseletet, melyet úgy fél évszázada levetettek. A férfiak körében annyit sikerül elérnünk, hogy Ronny elkísér bennünket a vadonba, s megmutatja, melyik fát döntsük ki, illetve hántoljuk meg. Az asszonyok egyike végül elkészíti a háncsruhát, lányai pedig belebújnak, s szemérmesen pózolnak kameráink előtt.

A továbbiakban hosszas beszélgetéseket folytatunk a fővárosban nyelvészképesítést szerzett Inezzel a tawahkák jövőjéről. A fiatalember aggodalmának ad hangot: az indiánok élettere fokozatosan szűkül, ha az állam nem parancsol megálljt a földfoglalóknak, néhány éven belül földönfutókká válnak. Ezt az álláspontot az őslakosokat képviselő országos indián tanács is több ízben megfogalmazta, a megoldás várat magára. Inez apja, a falu legidősebb lakosa a ma már csak néhány reg által beszélt tawahka nyelven mondja a kamerába: segítsetek, hogy népünk, nyelvünk, kultúránk fennmaradhasson.

Emberek az Asanbusnán

A minden mozzanatában a természethez kötődő életmód megfigyelése mellett expedíciónk azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megmássza a Honduras és Nicaragua határvidékén húzódó Colón-, azaz Kolumbuszhegység legmagasabbnak vélt csúcsát, a Cerro Quemadót. Az indiánok Asanbusnának nevezik a Patuca fölé magasló ormot, ami annyit tesz: leégett csúcs. Meggyőződésük, hogy az Asanbusna vulkán, a száraz évszak végén ugyanis csúcsa gyakorta lángba borul. Ennek az elméletnek némileg ellentmond a tény, hogy fiatal mészkőhegységről van szó, de jobb, ha megnézi az ember…

Március 20-án veselkedünk neki a túlparti vadonnak; mintegy húszpercnyi pipantézás után érjük el a folyó fölött magasló hegy lábát, majd megfelelő táborhely után nézünk. 180 méteres tengerszint fölötti magasságban alakítjuk ki bázisunkat, majd újabb lendületet veszünk, s víztározó tartályainkkal 470 méteres magasságig hatolunk a sűrű erdőben. Miért van erre szükség? Azért, mert az alaptábortól följebb vízre aligha számíthatunk.

Egy feledhetetlen éjszakát töltünk a vadonban – máig sem tudjuk, miféle élőlények surrantak ide-oda a függőágyaink alatt –, majd másnap reggel csúcshódításra indulunk. 500 méteres magasság fölött a terep szinte függőlegessé válik – a laza humusz kiomlik a lábunk alól, a sziklák kilazulnak, az esőerdő összeborul fölöttünk, s olykor valóban úgy tűnik: nincs tovább. Indián barátunk azonban mindig tudja, hová kell csapni a macsetével, így mintegy ötórányi kapaszkodás után (óránként alig 125 méter szintkülönbséget tudunk leküzdeni, s ez sokat elárul a terepviszonyokról), pontban délben ott állunk az Asanbusna 804 méteres tengerszint fölötti magasságba szökő csúcsán. Ember itt előttünk még nem járt, a térképek sem jelölik – így az általunk mért érték az egyetlen, amely a csúcs magasságáról rendelkezésre áll. Az átforrósodott kőtömbökön ülve olyan látvány tárul elénk, amelyet sokért nem adnánk: esőerdő borította hegyek körös-körül, ameddig csak a szem ellát. Nincs ehhez fogható.

Miszkítók között Feledhetetlen napokat töltünk Pimientában, a miszkító indiánok falujában, ahol barlangkutatókká lépünk elő.

A miszkítók körében tartja magát a legenda, hogy a térségben található néhány üreg, amelyek ősi barlangrajzokat rejtenek. Hogy hol, merre kell ezeket keresni, persze senki sem tudja; azt viszont tényként kezelik, hogy léteznek. Újfent nekivágunk hát a vadonnak, s el is érünk egy hegyhez, melynek lábánál több üreg is nyílik. Az egyik bejáratánál csontokat találunk, ami akár arról is árulkodhat, hogy a barlangban jaguár ütött tanyát, ezért biztatni kezdjük indián kísérőnket, hogy menjen előre lőfegyverrel. Valahogy nem töri magát a kétes babérokért, ezért improvizálunk – macsetét és kihegyezett karót szegezünk, s behatolunk. Négy üreget sikerül így bejárnunk, közülük kettő egybenyílik. A térformák gazdagságát tekintve egyik sem veheti fel a versenyt a hazai cseppkőbarlangokkal, állatviláguk azonban jóval gazdagabb. Ha jaguárt nem is, de ujjnyi svábokat, pazar színezetű pillangókat, valamint gyümölcsevő denevérek hadát sikerül felvernünk. Néhány száz méterre tehető az általunk feltárt járatok hossza; barlangrajzokat nem találunk.

Ennyi hát dióhéjban a tawahkák és miszkítók földjén tett látogatásunk mértékegységekben kifejezhető eredménye. Ami ezen túlmutat, az annak a megtapasztalása, hogy létezik a valóságnak egy másik természete, amely még élhető, még emberi.

Egyelőre.