Mosolyszünet után kibékülés: ismét izraeli nagykövet Bécsben

Benita Ferrero-Waldner Szilvan Salom izraeli külügyminiszterreNépszabadság-felvételAz osztrák diplomácia nagy diadala az izraeli nagykövet visszatéréséről hozott tel-avivi döntés. Ha Izraelben nem jelentették volna be a lépést még Benita Ferrero-Waldner hatórás villámlátogatásának előestéjén, a külügyminiszter asszony ünnepelhette volna saját „mosolydiplomáciája” sikereként is.

Annak idején, miután 2000 februárjában a jobboldali – sőt, általában szélsőjobboldalinak tartott, hiszen akkor még Jörg Haider által vezetett – Szabadságpárt Ausztriában bekerült a kormányba, az új néppárti–szabadságpárti koalíció külügyminiszter asszonya hónapokig egyebet se tett, mint mosollyal igyekezett rávenni a bojkottálókat, mindenekelőtt az Európai Uniót, hogy vonja vissza az Ausztria-ellenes szankciókat. Az EU fél évig állt csak ellen, ennyi ideig tartott, amíg a 14 tagország elfogadta a status quót, ám Izrael három és fél évig ragaszkodott a bojkotthoz.

Sokakat meglepett, hogy miért éppen most enyhült a szigor, amikor Wolfgang Schüssel kormánya éppen éles vitába keveredett a bécsi zsidó hitközséggel. Ez utóbbi létét és főleg szociális létesítményeit veszélyeztető anyagi gondokkal küzd: a második világháború szomorú örökségeként az egykor virágzó, fénykorában 188 ezres zsidó közösség ma alig több mint hétezer tagot számlál. Ugyanakkor a kulturális és szociális intézmények fenntartása, nem utolsósorban az egyre elviselhetetlenebb biztonsági intézkedések több mint felemésztik az évi 2,7 millió eurós állami támogatást. Schüssel kancellár mindössze egy áthidaló – kamatmentes – kölcsönt ajánlott a gondok enyhítésére, amit aztán elképzelése szerint a hitközség a restitúciós alapból a második világháborúban elkobzott, megsemmisített javaiért kárpótlásként majdan kiutalt összegből fizetne vissza. A hitközség ezt az ajánlatot nem fogadta el, s egyre szélesebb társadalmi rétegek tartanák méltányosnak, ha az állam megmentené azt a zsidó közösséget, amelynek történelme, kulturális gyökere Ausztriáé is. A vita csak ideig óráig látszott rendeződni, amikor is a vidék ajánlott segítséget: kilencmillió eurót, mintegy előlegként az ő kétszer ekkora kárpótlási alapjukból. Éppen a megbékélés izraeli bejelentésének napján derült ki, hogy Waltraud Klasnic stájerországi tartományi elöljáró elhamarkodottan intézkedett: az ügyben nincs egyetértés, azonnali kifizetésről szó sincs.

Ariel Muzicant, a hitközség elnöke e belső gondok ellenére örömmel fogadta a Tel-Avivból érkezett hírt – csakúgy, mint minden más ausztriai politikus. A kormányoldal három és fél éves erőfeszítései elismerésének tekinti, hogy a viszony normalizálódik: végtére is Tel-Aviv a bejelentés megszövegezésében is kitért arra, hogy a Schüssel-kormány – a Szabadságpárt jelenléte ellenére – minden korábbi kabinetnél többet tett a múlt bűneinek feltárásáért. A nácik által elrabolt vagyonok és az ebből következő kárpótlási igény felmérésére ugyan még az előző kormány hozta létre a történészbizottságot, de annak munkája csak mostanában zárult le, s Schüssel kormánya teremtette meg a megbékélési alapot a kifizetéshez szükséges összeggel. Ugyancsak ez a kabinet munkálta ki – amerikai közvetítéssel – a megállapodást az érintett országokkal az osztrák területre kényszerült, rabszolgaként dolgoztatott kelet-európaiak kárpótlásáról. Hogy mindebbe belejátszott volna a nemzetközi nyomás, a rossz hírnévtől való szabadulás szándéka is? Ez csupán feltételezés. A jóhiszemű törekvés méltánylása a jelek szerint felülkerekedett azon a körülményen, hogy Schüssel másodszor is partnerként választotta Jörg Haidert – aki általános, s így izraeli vélekedés szerint ma már nem játszik szerepet az osztrák politikában.

Másrészt éppen ezekben a hetekben látogatott tucatnyi, egykor Karintiából elmenekült izraeli család az óhazába, Jörg Haider meghívására. A tartományfőnök megannyi programon maga is részt vett, s az osztrák sajtó tele volt családias képekkel a találkozókról. Haiderre hivatkozni mint ősellenségre nehéz, ha eközben zsidó családok fotóztatják magukat vele baráti találkozókon.

Az osztrák–izraeli viszony egy és máson keresztülment az elmúlt öt és fél évtizedben. Bár Ausztria már 1949-ben de facto elismerte az egy évvel korábban megalapított Izrael Államot, a diplomáciai kapcsolatok felvételére 1960-ig várni kellett. 1968 és 1986 között Bécsnek fontos szerep jutott: az osztrák fővároson keresztül utazott Izraelbe a Szovjetunóból kivándorló több mint kétszázhetvenezer zsidó. 1973-ban súlyos incidens zavarta meg ezt a folyamatot: arab terroristák megtámadtak egy kivándorlókat szállító vonatot, és túszokat ejtettek. Kreisky kancellár a szerencsésen végződött túszejtés után bezáratott egy alsó-ausztriai átmeneti tábort, s Golda Meir akkori izraeli kormányfő nem tudta rávenni a döntés megmásítására. További feszültséget okozott, amikor 1980-ban Kreisky kiegyensúlyozó politikája jegyében Ausztria első nyugati államként hivatalosan elismerte a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (ez egyébként nem kímélte meg Ausztriát néhány véres merénylettől). A következő konfliktust a náci múlttal vádolt Kurt Waldheim elnökké választása hozta 1986-ban: ekkor Izrael ügyvivői szintre fokozta le bécsi diplomáciai képviseletét. Csak 1992-ben, Waldheim hivatali idejének lejárta után küldött Tel-Aviv ismét nagykövetet Bécsbe. Vranitzky kancellár 1993-ban jeruzsálemi útján először ismerte el, hogy Ausztria is felelős a náci tömeggyilkosságokért. Klestil elnök egy évvel később szintén hivatalos látogatást tett Izraelben. Az enyhülés éveinek a Szabadságpárt 2000 februári kormányra kerülése vetett véget: ekkor hívta haza Tel-Aviv bécsi nagykövetét.

A mostani kibékülés gazdasági körök számára is nagy öröm. A két ország kereskedelme mélyponton van: Ausztria teljes külkereskedelmének mindössze 0,94 százalékát teszi ki a tel-avivi kapcsolat, s ezzel lényegében az utolsó az EU-országok között. Izrael behozatalának ötven százaléka származik az EU térségéből – a legtöbb árut Németország szállítja, utána Anglia és Svédország következik. Ráadásul az osztrák vezető menedzsereknek teljesen torz képük van Izraelről: hatvan százalékuk mezőgazdasági országnak tartja, mit sem tudva arról, hogy az izraeli gazdaság gerincét a high-tech adja, s ez teszi ki az export 45 százalékát is. Az Osztrák Gazdasági Kamara – és az izraeli–osztrák kereskedelmi kamara – most nagy fellendülést remél.

Bécs, 2003. augusztuss