„Minden döntés egy utazás Európa és Ázsia között”

Miért kezdett érdeklődni Törökország iránt? Politikatudományt tanultam, abban az időben, amikor a közép-európai államok éppen az EU-csatlakozásukról tárgyaltak. A kollégáim, barátaim mind a Nyugatra fókuszáltak, én azonban nem szeretem követni a tömeget. Törökországban már korábban is jártam, voltak ott barátaim. Eszembe jutott, hogy lesz egy rakás EU-szakértőnk, de senki nem foglalkozik Törökországgal, ami egyre fontosabbá válik. Abban az időben szó volt a törökök EU-csatlakozásának lehetőségéről, ráadásul hosszú idő után ismét iszlamista kormány alakult. Szerettem volna Törökországba kerülni ösztöndíjasként, de ez még az Erasmus-korszak előtt volt, úgyhogy nem ment olyan egyszerűen. Találtam egy hetvenes évekbeli lengyel–török együttműködési megállapodást, amelyet ugyan már mindenki elfelejtett, de erre hivatkozva két éven át zaklattam őket, és végül megkaptam az ösztöndíjat. Másfél évet töltöttem Törökországban. Eleve azzal a tervvel utazott ki, hogy könyvet ír a tapasztalatairól, vagy csak később jött az ötlet? Diák voltam, de már korábban is írtam néhány cikket különböző lapokba, úgyhogy ezt Törökországban is folytattam. Arra azonban nem gondoltam, hogy egyszer ebből könyv lesz. Az ösztöndíjprogram nem sokat ért, az egyetemre nem nagyon jártam be. Rengeteg időm volt, sokat utaztam, általában stoppal. Nagyon sokféle emberrel találkoztam így, egyszer a volt egyiptomi nagykövettel is összehozott a sors. Találkoztam gazdagokkal és szegényekkel, eszesekkel és együgyűekkel. Sok-sok sztorit hallottam.  Hogyan találta meg a riportalanyait? Megszólaltat egy lányt, akit a saját testvére akart megölni, ám a férje végül megakadályozta a becsületgyilkosságot, de szóra bírta a II. János Pál pápa ellen merényletet tervező Mehmet Ali Agca családját is… Mindegyik eset más. Eltöltöttem néhány hetet Diyarbaki városában, ahol a becsületgyilkosságokról próbáltam többet megtudni. Egy civil szervezet által működtetett kávézóban írtam, az interjúkat is ott készítettem, az volt az irodám. Ez a szervezet az elnyomott nőket segíti, így sok olyan emberrel találkoztam ott, akik hozzá tudnak szólni a becsületgyilkosságok témájához. Sejtettem, hogy az ott dolgozó nőknek is lesz közük ehhez az ügyhöz. Az egyik takarítónővel minden nap beszélgettem egy kicsit, a férjét is megismertem. Hétköznapi dolgokról csevegtünk, de gondoltam, lehet itt még valami a háttérben. Megkérdezték, miről írok, megbeszéltük, hogy a becsületgyilkosságok hagyománya rettenetes szokás. És akkor elmesélték a történetüket. De ez két héttel azután történt, hogy minden nap váltottunk néhány szót. Így működik, ha van időd. Ha egy újságíró csak egy-két napra érkezik valahová, esélye sincs ilyen kapcsolatokat kialakítani.  S mi volt a helyzet a merénylővel? Mehmet Ali Agca témája adta magát. Őt mindenki ismeri Lengyelországban, tudják, hogy ő az a fickó, aki meg akarta ölni a lengyel pápát. Úgy kerültem kapcsolatba a családjával és az ügyvédjével, hogy az egyik joghallgató ismerősöm, akit a kollégiumból ismertem, az ügyvédi kamarában dolgozott asszisztensként. Megtalálta Ali Agca ügyvédjének telefonszámát, és felhívta: „Demirbag úr, az ügyvédi kamarától hívok. Egy lengyel barátunk most Törökországban van, és szívesen beszélgetne önnel az egyik védencéről. Volna olyan kedves, és fogadná őt?” Más esetben soha nem egyezett volna bele egy interjúba, de ha egyszer az ügyvédi kamara hívta… Az elején leszögezte, húsz percünk van, de hat órán át beszélgettünk. Végül azt mondta, Ali Agca családja utoljára a nyolcvanas években adott interjút, de ha ő felhívja őket, akkor hajlandók lesznek találkozni velem. Így született meg ez a riport. Mi sokkolta leginkább Törökországban? A becsületgyilkosságok. Főleg, ha tudatosítod, hogy ezek az emberek a nővéreiket, húgaikat, unokatestvéreiket, lányaikat ölték meg, tehát olyasvalakiket, akikkel hosszú éveken át együtt éltek, akiket szerettek. De ezek az emberek nem szörnyetegek. A legegyszerűbb dolog elítélni őket, hiszen micsoda barbárság valakit megölni azért, mert küldött egy SMS-t egy fiúismerősének?! De ha mélyebbre ásol a témában, és elkezded kutatni, miért tették, akkor rájössz, hogy a becsületgyilkosságokat csak a szegények követik el – olyan emberek, akik előtt nincs semmi perspektíva, semmi jövő, akiknek semmijük nincs, csak a becsületük. A könyvemben szereplő Abdullah feleségéről felröppent a pletyka, hogy megcsalhatta a férjét. A hagyomány értelmében meg kellett volna ölnie, vagy legalábbis meg kellett volna kérnie valamelyik unokatestvérét, hogy ölje meg a nőt. Ám Abdullah ezt nem tette meg, és abban a pillanatban láthatatlanná vált a falubeliek számára. Senki nem fogadta a köszönését. Ha elment a teaházba, nem szolgálták ki. Azokon az embereken, akiknek a hagyomány szerint meg kellene ölniük a hozzátartozójukat, óriási a nyomás. Ha van pénzed, jó munkahelyed, ha van jövőd, akkor ellenállhatsz neki, de ha nincs semmi másod, csak a becsületed, akkor nagyon nehéz. A könyvemben megszólaltatok egy pszichiátert, aki a becsületgyilkosságokkal foglalkozik, és több elkövetőt is meglátogatott a börtönben. A legtöbbjük számára ez az első és egyetlen emberölés az életben. A pszichiáter kérdőívében szerepel egy olyan kérdés is: „Mit mondana a nővérének/lányának stb., ha most hallaná önt?” Ennél a kérdésnél majdnem mind elsírja magát, és a legtöbben azt válaszolják: „Azt mondanám neki, azért tettem, mert szerettem.”[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"286360","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"292"}}]] Mit gondol, vége lesz egyszer a becsületgyilkosságoknak Törökországban? A törökök azt mondanák: „Insal­lah”. Ha Allah is úgy akarja. Szeretném azt mondani, hogy igen, mert ez rémálom, horror, de erre csak akkor kerülhetne sor, ha a kormány és a civil szervezetek együttműködnének. De a török kormányt ez hidegen hagyja, csak nagyon rövid ideig foglalkoztak a problémával, akkor, amikor az EU-csatlakozásról tárgyaltak, és jobb színben akartak feltűnni a Nyugat előtt. Amint a tárgyalások megrekedtek, már nem érdeklte őket ez a probléma. Mit gondol a jelenlegi politikai helyzetről Törökországban, és arról, hogy a tavaszi népszavazás után még inkább megszilárdult a hatalom az államelnök Erdogan kezében? A referendum önmagában nem aggaszt, hiszen a francia és az amerikai elnök kezében is nagy hatalom összpontosul. De Törökországból diktatúra lett, egyetlen ember irányítja az országot. Az aggaszt nagyon, hogy milyen sok újságíró van börtönben, hogy milyen sok embert csuktak le a legutóbbi puccs kapcsán, köztük értelmiségieket, katonákat, rendőröket. A társadalom kormányellenes részét egyszerűen elsöprik. A kurdok pártja több mint 10 százalékot szerzett a választásokon, de a párt két magas rangú képviselője börtönben van. Amikor Törökországban éltem, az egy rendes demokrácia volt, Erdogan mint miniszterelnök próbált manőverezni a konzervativizmus és a modernitás között. Ezt lenyűgöző volt figyelni. Az egyik kedvenc példám erre, hogy a kampány során nőkkel is kezet fogott, bár az iszlámban ezt nem szabad. Amikor az újságírók rákérdeztek, azt válaszolta: „Ez a munkám. Egy demokratikus állam demokratikus pártjának vezetőjeként az is a munkám része, hogy mindenkivel kezet fogjak, a nőket is beleértve. De este nyolckor hazamegyek, onnantól Recep Tayyip vagyok, férj és apa, és ekként soha nem fognék kezet egy nővel sem.” Ezt az egyensúlyozást érdekes volt figyelni. De amit Erdogan most csinál, az már nem lenyűgöző, hanem undorító és elkeserítő. Lát rá esélyt, hogy Törökország ismét tárgyalásokat kezdeményezhet az EU-csatlakozásról? Miért tárgyalnának egy olyan szervezettel, amelyről nem tudjuk, merre tart? Fogalmunk sincs, hogyan fog kinézni öt év múlva az EU. Azt gondolom, a törökök megpróbálnak majd annyi pénzt szerezni az EU-ból, amennyit csak lehetséges, de a tagság nem jöhet szóba. Úgy tűnik, az egész török társadalom próbál így vagy úgy egyensúlyozni a hagyomány és a fejlődés, Európa és Ázsia, a szekularizmus és az iszlám között… Minden törökben van egy nagy választóvonal, mint a Boszporusz, és a két partja között utazgatnak. Minden döntést meg lehet hozni európai és ázsiai módon is. Ahhoz a sráchoz menjek hozzá, akit szeretek (európai gondolkodás), vagy ahhoz, akit a családom akar (ázsiai gondolkodás)? Minden döntés egy utazás Európa és Ázsia között. Minden olyan országot, amely útvonalak kereszteződésénél jött létre, befolyásol az, hogy különféle erők hatnak rá, különféle birodalmak része volt, különféle civilizációknak adott otthont. Ez sajátos, de nagyon érdekes személyiséggel ruházza fel a lakosokat. Ez azzal is jár, hogy a törököknek több identitásuk van? Néha akár öt is! Van egy ismerősöm, akinek az egyik oldalról kurdok a nagyszülei, a másik nagyszülei viszont gyűlölik a kurdokat. A kurd nagypapa büszke arra, hogy ő kurd, de a felesége azt állítja, ő nem kurd, pedig mindenki tudja róla, hogy az. Ez már önmagában három különböző identitás, és az ismerősömnek el kell döntenie, hogy melyiket választja. Titkolja a származását, legyen rá büszke, esetleg kezdje el gyűlölni, vagy inkább ne is foglalkozzon vele? A vége az, hogy egyszer titkolja, mert az egyetemen az egyik tanára gyűlöli a kurdokat, máskor büszke rá, mert találkozik más kurdokkal, akik felébresztik benne a nemzeti érzelmeket… Rengeteg ember él így. A könyvében néhányszor megemlíti, hogy két Isztambul létezik: az egyik a turistáké és Orhan Pamuk nosztalgiájának forrása, a másik pedig a valódi Isztambul. Orhan Pamuk jó író, de nem a kedvencem. A Hó című regényét szeretem, de egyébként Yasar Kemalt kedvelem jobban. Ő egy kurd származású író volt, de törökül írt, és ő volt az első török nyelven író szerző, akivel kapcsolatban a Nobel-díjat emlegették. Ha én lettem volna a Nobel-bizottságban, én Yasar Kemalnak adtam volna a díjat, nem Orhan Pamuknak. Szerintem ő sokkal jobban ír.  Közkeletű vélekedés, hogy a riport műfajának legjobb művelői a lengyelek, az ön kötetét kiadó Absynt szerzőinek zöme is lengyel. Mit gondol, miért van a riportnak ekkora hagyománya Lengyelországban? Nálunk az emberek 98%-a egyformán néz ki, ugyanahhoz az egyházhoz tartozik… Nincsenek kisebbségeink, csak elenyésző me­n­nyiségben, egész életünkben olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akik pont olyanok, mint mi magunk. Ezért aztán elkezdünk érdeklődni, vajon mások hogyan élhetnek. Az én esetem legalábbis ez volt. Azt gondolom, a kisebbségek a legjobb dolog, amije csak lehet egy országnak. Ők ugyanis kínálnak egy másféle nézőpontot, és ezáltal tükörként szolgálhatnak a többségi társadalomnak. Szerintem nekünk Lengyelországban ez nagyon hiányzik, ezért is szeretünk ennyire utazni, és mindenkit a kérdéseinkkel kínozni IDŐUTAZÁS A KOMMUNIZMUSBA Witold Szablow­ski a kommunizmus végének 25. évfordulója alkalmából érdekes projektbe fogott. Kibérelt egy kis lakást, amelyet a 80-as évek stílusában rendezett be, s a feleségével és a kislányával visszaköltözött a Lengyel Népköztársaságba. Korabeli ruhákat viseltek, csak olyan ételeket fogyasztottak, amit akkor is meg lehetett venni. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"286357","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Hogyan jött az ötlet? A feleségemmel úgy gondoltuk, a 25. évforduló alkalmából ideje lenne valahogyan összegezni, mi minden változott. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy kicsit visszatérünk a múltba. Összeszedtünk minden létező dolgot a nyolcvanas évekből, szereztünk egy akkori autót, felkutattunk régi ruhákat, bajuszt növesztettem, vendéghajat hordtam… Hat hónapon át internet és mobiltelefonok nélkül éltünk, megpróbáltuk újra felépíteni azt a világot, amelyet gyerekkorunkban ismertünk. A lakásban megteremthették a korabeli hangulatot, de mit csináltak az utcán? Ott mindenki a 21. századi szabályok szerint viselkedett… Ez volt a legnehezebb. Sokkal nehezebb, mint hittem. Például minden ember finomabbnál finomabb ételeket evett körülöttünk, mi meg a régimódi kajákat ettük. Mindenki más szórakozni járt, mi viszont nem, mert a kommunizmus alatt, legalábbis Lengyelországban, mindenki otthon találkozott a barátaival. Még egyszer nem vágnék bele, de egyszer az életben mindenki kipróbálhat egy ilyen kísérletet.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"286358","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Mire jutottak a kísérlet végén? A tapasztalatainkból írtunk egy könyvet, amiben leszögeztük, hogy összességében az élet most sokkal jobb, de a társasági élet, az emberi kapcsolatok válságban vannak. Lehet, hogy a rendszerváltás miatt, lehet, hogy az új technológiák miatt, de az is lehet, hogy mind a két dolog közrejátszott ebben. Ön szerint a régi rendszer jobban kedvezett az emberi kapcsolatoknak? Egy elnyomó rendszerben jobban kifejlődnek a társas kapcsolatok. A tévében nem ment semmi, kevesebb volt a szórakozási lehetőség, az embereknek muszáj volt beszélgetniük egymással. Ráadásul min­denki panaszkodott, és a sok panaszkodás összehozza az embereket.  De az ember soha nem tudhatta, ki milyen szándékkal beszélget vele, és esetleg nem jelenti-e fel a szomszédja azért, hogy szentkép lóg az ágya felett… Nem gondolom, hogy ilyen rossz lett volna a helyzet, legalábbis Lengyelországban. Persze vannak történetek, hogy valaki utólag jött rá, egy közeli barátja besúgó volt, de nem hiszem, hogy általános lett volna a félelem és a bizalmatlanság. Az aktív ellenzékiek között lehet, de az egyszerű emberek körében biztosan nem.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"286359","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Szlovákiában sokakban él a hamis nosztalgia, hogy régen minden jobb volt, mindenkinek volt biztos munkahelye, a kenyér csak egy koronába került… Hasonlóan állnak hozzá a lengyelek is? Igen, ott is sokan visszavágynak a kommunizmusba. És azt gondolom, tényleg voltak akkor jó dolgok, nem hibáztathatjuk mindenért a kommunizmust. Például a második világháború után nagyon gyorsan újjáépítették Lengyelországot. Kialakítottak egy szociális szabályrendszert, amelyben néhány elemnek ugyan nem volt sok értelme – például hogy mindenkinek kötelező volt dolgoznia, még annak is, aki nem akart –, de mindazok ellenére, hogy egy elnyomó rendszer volt, sok vívmányát ma is használjuk. Ilyen az ingyenes egészségügyi ellátás vagy az ingyenes iskolarendszer. Pedig ez nem annyira magától értetődő, csak mi már hozzászoktunk. (bt)