„Mert spanyolok vagyunk!”

Spanyolország keleti partvidékének középső régiójával, Valencia autonóm közösséggel már behatóan megismerkedtünk a korábbi években, de azóta, hogy tudomást szereztem a mintegy százhetvenezres lakosú „kisváros”, Castellón de la Plana híres-neves La Magdalena elnevezésű, kilencnapos ünnepségéről, addig nem volt nyugtom, amíg el nem jutottam Castellónba. Az ünnepségsorozaton arra emlékeznek, hogy a mór megszállás alatt sínylődő derék castellóniak előbb feladták magukat I. Jakab aragóniai királynak, majd néhány évtizedes huzavona után, miután sikerült végleg elkergetni a mórokat és az Andalúziában született iszlám hitűeket, a „hódító” ragadványnevű kiváltságlevelet adott az egyik helyi nemesnek, amely felhatalmazta a települést, hogy a Magdalena-hegyen álló mór várból egy új, meg nem határozott helyre költözzenek a síkságra (plana). Mindennek hétszázhetvenhárom éve, az áttelepülés pedig hétszázhuszonkét évvel ezelőtt, nagyböjt harmadik vasárnapjára fejeződött be. Talán magától értetődik, hogy mindaz, hogy az aragóniai uralkodóetalon második házastársa, a magyar Árpád-házi Jolánta emlékéhez is kötődik a programsorozat, ha nem is nyomós, de latba vetett érv a nemcsak a spanyol kultúra, hanem a monarchia intézménye iránt érdeklődő számára.

Persze, a Valencia és Tarragona között fekvő település népszerű úti cél, nem függetlenül attól, hogy a Wizz Air légitársaság két évvel ezelőtt járatot indított „Valencia eldugott ékszerdobozába”, amely kezdetben hetente kétszer – szerdánként és vasárnaponként – közlekedett a magyar főváros és a kelet-spanyolországi város között. Most, március első napjaiban (egészen júniusig) azonban nincsen közvetlen légi alagút Budapest és Castellón között, így Alicantében landol a kétfős deszantunk. A Costa Blanca legnagyobb városa még ébredezik, s még mi sem térhettünk magunkhoz, mert elmulasztunk leszállni abban a buszmegállóban, ahonnan egy tízperces sétával elérhető lenne a vasútállomás. Tehát a Benacantil-hegy tövében meghúzódó Playa del Postiguet elnevezésű tengerparton kezdjük a napot. A partszakasz rendezett és tiszta, és nemcsak a nyári tumultushoz képest, önmagában is kihalt: a tanyát vert ezüstsirályok nyugalmát csak egy feltűrt nadrágszárú sétáló és néhány andalgó szerelmes zavarja meg. Még tíz óra sincsen, de már szikrázik a nap, lágyan himbálóznak a pálmafák és mivel, akárcsak Louis Armstrong szomorú Bond-betétdalában, a világ összes ideje a rendelkezésünkre áll, megpróbáljuk kényelmesen és hasznosan eltölteni a következő három és fél órát.

Barcelona Sants, olvasható a vasúti épület kijelzőjén a forgalmas végállomás neve. Amikor a fémszerkezet már bent áll a hatos számú vágányon, hiába közelítettük meg a szerelvényünket, valami tömeghipnózis megálljt parancsol, és egészen addig tapodtat sem mozdulunk, amíg erre jelt nem ad az egyik kalauz, aki kocsiról kocsira ellenőrzi a járművet. A Renfe Spanyolország nemzeti vasúttársasága, szolgáltatásait nem először vesszük igénybe: az elfogadható árért kényelmes utazás jár. Valamivel délután fél négy után, amikor már csak egy kezdő biciklista átlagsebességének duplájával gördülünk be Valencia szívébe, a kinti hőmérők még huszonkét Celsius-fokot mutatnak. Éppen az időjárást jegyezném fel, de árnyék vetül a papírkötegre; kénytelen vagyok összerámolni, elfoglaltam egy felszálló ülőhelyét. Mire észbe kapok, szolid várakozás után, folytatjuk utunkat. Puçol előtt narancs- és mandarinültetvények látványa, hamarosan pedig úti célunk valenciai elnevezése, a rövid Castelló köszön vissza az egyik tábláról.

Harc a túlélésért

A „mai” Castellón de la Plana a Spanyolország mediterrán partján fekvő, meleg éghajlatú, azonos nevű tartomány fővárosa. Erről azonban nem árulkodik semmi, még azt sem gondolná az ember, hogy egyáltalán lakja bárki, mert álmos mezővárosként jelenik meg előttünk a pihenőidő végén. A ciklámensorokkal, buja növényzettel teleültetett Ribalta parkban viszont petárdák durrognak (sajnos éjjel-nappal), odébb sorokban tömörülnek a helyiek, akik a délutáni bikaviadalra szeretnének jegyet váltani.

A viadalaréna semmivel nem különb, mint bármelyik spanyol kisváros ringje. Régi épület, funkcionális és most félig üres. Castellóni, huescai, valenciai és badajozi novillerók – torreádoriskolák tanulói – küzdenek meg két-hároméves, vagyis túlkorosnak számító hímekkel a bikatéren, szállnak az „olé” kiáltások a halványkék fellegek alatt, játszik a pasodoble-zenekar a magasban, nyugati irányból napsugarak perzselik az arcunkat. Huszonöt perce megy a küzdelem lent, most éppen négyen igyekeznek sarokba szorítani az árnyékba húzódott bikát. Azért ez elég gusztustalan, hallom édesanyám hangját, kicsinálnak egy szerencsétlen állatot.

Mire két megtermett ló elszállítja az elesett vad harci patás tetemét, a munkások pedig összegereblyézik a megbolygatott homokot, újabb bika érkezik: dühösebb és nagyobb az előzőnél. Nehezen tud megküzdeni a banderillák húsba vájt szigonyával; csak percek kérdése, hogy az egyik bikaviador újabb tüskés végű fapálcákat szúrjon belé. A fáradt állat mégsem adja fel, átfut az egyik pályán a novilleró után, majd el is ragadja tőle a vörös szövetdarabot, amelyet az orra előtt lengetett. Ez küzdelem, valóban életre-halálra, talán az áldozat is tudja.

A harmadik bika, amely nem sokkal a színre lépése előtt még értetlenül pislogott jobbra és balra, negyedóra után fáradtan rogyik az őt kergetők lába elé. Ketten húzzák fel a farkánál fogva, egyikőjük el is esik, de még időben felpattan, így a bika nem tud reagálni. És akkor feltűnik a madre, visszaül a mögöttem lévő kőpadsorra, majd őszinte hangon így szól: – Szeretném, ha most a bika diadalmaskodna! Ekkor az éppen soron következő novilleró, történetesen a huescai kisember végleg elintézi a dühödt, nagy fekete bikát. Kicsit úgy érzem magamat, mint a pálya szélén ülő-álló Mándy Iván, aki a focimeccseken gyakran nem is a mérkőzést, hanem a szurkolókat fürkészte.

A hat felvonultatott-kicsinált bika közül csak öt kivéreztetését nézem végig, tovább nem bírom, meg is untam – a tömeg viszont képtelen másfele nézni, átszellemülten rágja-köpi a szotyit, tapsolnak, felállnak, virágesőbe borítják a legjobb bikagyilkost.

Egyébként a spanyol bikaviadal-szezon hagyományosan februárban kezdődik a közép-spanyolországi Valdemorillóban, a Madridtól 40 kilométerre fekvő kisvárosban, és ez idáig nem jöttem rá, hol láttam először bikaviadalt, Barcelonában vagy Palma de Mallorcán; régen volt, tizenöt éve. A Kanári-szigeteken már a születésem előtt betiltották, a katalán fővárosban pedig előbb betiltották, majd hatályon kívül helyezték a törvényt; bár már jóval kevesebbet érdekel a nemzeti szimbólumok egyikének tartott igazságtalan viaskodás (csak Európában évente több mint ötvenezer bikát ölnek meg viadalokon), itt tisztességes fél ház gyűlt össze, mindenféle korosztályból, pedig hétköznap van. És még valami: nem tehetek róla, de nemcsak a híres musical, a Matador ismert A Boy from Nowhere című dalát, hanem az Iliászt juttatják eszembe a látottak, különösen akkor, amikor félóránként délceg paripák vontatják el a holttetemeket.

Hemingway is megállapította: a bikaviadal spanyol intézmény, aztán pont. Bár egyértelműen a világ legjobb sonkája, de gazdag húsok, lágy zsírok, szeletelőgépek és -mesterek sem tudnak meghatni, egy szelet ibéricót (de még csak serranót) sem kóstolok meg a cornwalli ónbányászok védőszentje, Szent Pirán napján a castellóni óvárosban. Magasztosabb élménnyel zárul az este: a La Magdalenát nyitó hagyományos felvonulás, a Pregó mintájára különleges, történelmi kosztümökbe öltözött menet úszik végig a városon. Dobpergésre, énekszóra kapjuk fel a fejünket az egyik régi kormányzati épület előtt, ahol tucatnyi kislány és kissrác sorakozott fel régi, az inkvizíció korába visszanyúló díszöltözetben. Mondókákat énekelnek, egyik-másik családtagjukat, tanárukat, barátjukat kihívnak magukhoz, azok pedig kinyújtott kézzel, belecsapva mindannyiuk tenyerébe, végigszaladnak vagy elkocognak a sorfal előtt. Megjelenik egy teljes középkori város: olyan érzése van az embernek, mintha valahány castellóni, egytől egyik tradicionális öltözetben, a macskaköveket róná a kései órán.

A parádé legnagyobb attrakciója a maga után végeérhetetlen uszályt húzó Jolánta aragóniai királyné, a városnak 1251-ben letelepedést biztosító Hódító Jakab második házastársa, akit egy középiskolás személyesít meg. Fiatal és méltóságteljes, biztosan megtiszteltetés, hogy az ünnepség egyik arca lehet a fesztivál királynője és gyermekkirálynője mellett, akikkel még várat magára a találkozás. (Mindhárom lány fotója kint szerepel valamennyi bolt kirakatában.) Az emberek megtapsolják, ámulattal fütyülnek, kiáltanak neki. „Violante de Hungría”, vagyis Magyarországi Jolánta, ez annak a térnek a neve, ahol szem elől veszítjük őket, s inkább egy tempranillo szőlőfajtából készített borral zárjuk a napot.

Álmos reggelek, harsány délelőttök

Spanyolország nagyvárosaiban mindig akadnak, akik rohamtempóban igyekeznek valahova, az első csúcsforgalom reggel nyolc és fél tíz között van. Castellón de la Planában, a szárazföld belsejében, ahol hajnalig szólt a muzsika, durrogtak a robbantyúk, fel-alá vonult a gondtalan tömeg, nincs valami nagy tolongás a délelőtti utcákon. Látszólag még senki nem tért be az elvitelre szánt készételeket héteurós menüért kínáló büfébe, üresen áll a sonkákra, szalámikra, olajbogyókra és borokra specializálódott delikátesz is. Napsugarakat vernek vissza a homoksárga kaszinóépület üvegfelületei, amelyeken spanyol és valenciai lobogók vannak kifeszítve, az egyiken pedig ott virít egy színes felirat: Magdalena, 2024.  

A polgármesteri hivatal háromszáz éves épülete nyitva, de a tavaly megválasztott városvezetőt, Begoña Carrascót nem találni az irodájában. Bárhol lehet, több száz programunk van ezen a héten, tájékoztatnak az impozáns óvárosi miliőben. Felfedezzük a Plaza Mayort, a szerény vásárcsarnokot, majd a turisztikai hivatalban átfogó ismertetést kapunk a város első számú ünnepségéről. A négy nappal ezelőtt kezdődött ünnepségsorozat kitűnik még a mediterrán fieszták közül is, sőt, ami azt illeti, azok legősibb és legszórakoztatóbb aspektusait eleveníti fel. Mindezek mögött olyan egyedülálló történelmi háttér búvik meg, amely megkülönbözteti minden más ünneptől, meséli az egyik mellém adott fiatal lány.

„Felkaptatni a Magdolna-hegyre több mint szórakozás, ez egy kötelesség, amely az ősökre való büszkeségre emlékeztet” – így hangzik a fesztiválnyitó proklamáció, amelyet az évszázados hagyományokkal átszőtt érzelmek legalapvetőbb megnyilvánulásai: táncok, ételek, felvonulások, játékok és természetesen, tűzijátékok kísérnek a következő napokban. Beszélgetőtársam alacsony, kedves és meleg teremtés, aki olyan szeretettel beszél az ünnepségről, hogy nem lehet megállni, hogy ne kérdezzük meg, emlékeiben is ilyen gazdag és boldog kavalkádként őrződött meg a fesztivál. Nagy szemeit rám mereszti, majd rövid időre lesüti, hogy elárulja, Bolíviában született, nem tudja megmondani, de a kolléganője idevalósi, s ő a megmondhatója, hogy az ünnepségsorozat mindig ilyen volt.

Igen, kislánykoromban is, meséli fülig érő szájjal az asszony. Persze, a szüleim korában is. Igen-igen, a nagyszüleim korában is, legalábbis így mesélték, hallom tőle. Kisétál velem a szemközti katedrálishoz, hogy utat mutasson értetlenségem labirintusában: a gaiata a castellóni mulatságok legreprezentatívabb tárgyi eleme, egy kivilágított, díszes óriáslámpás-féleség, amelyből tizenkilencet állítanak fel városszerte. Van egy valenciai szólás, amely elregéli, hogy az igazi gaiata „füst és láng nélküli fényforrás”, de ez inkább azoknak a botoknak és a lámpásoknak az idealizált mása, amelyekkel az őseink valaha lesétáltak a hegyről, magyarázza.  

Ha van hozzá kedvünk, ne hagyjuk ki a nap fénypontját, a délutáni tűzijátékot, figyelmeztet. Csak egy piskótaszelettel kínált carajillo – rumos eszpresszó – lehörpintésére maradt időnk, aztán irány a Plaça del Primer Molí, amelyet véletlenül sem tudnánk eltéveszteni, mert tömeg hömpölyög a modern és történelmi városrész találkozásához. Az egyik téren DJ keveri egyveleggé a Boney M, a Fito & Fitipaldis és az El Canto del Loco leghíresebb dalait, miközben sokan lófrálnak, sült kolbászt, tapasokat és egyéb finomságokat harapnak.
Az ebéd után fellőtt tűzijáték jó mulatság. Mindenekelőtt: közeli és harsány, inkább a hanghatások, mintsem a látvány dominál a tiszta égbolton. Szóba elegyedek a mellettem álló lánycsapattal.

Az idén tizennyolc éves Aitana számára azért nagyon különleges a „Magdalena”, mert rengeteg időt tölthet a barátaival, és úgy éli meg, mint egy iskolai szünetet, amikor végre kimozdulhat és jól érezheti magát anélkül, hogy a kötelezettségekre vagy bármilyen problémára kellene gondolnia. Miután tisztáztunk valamennyit a „small talk” során felmerülhető kérdésekből, már csak egy udvariassági, de nagyon is komolyan vehető témakör maradt hátra: az eurocentrikus szépségeszmény. Tehát, hogy lehetünk ilyen szépek? – ismétli meg a kérdést, majd – elragadtatottságában és zavarában kirobbanó nevetéssel – őszinte választ ad: hát, mert spanyolok vagyunk!

Elhagyjuk a várost!

A síkvidéki Castellón nemcsak gazdag mulatságokkal, hanem számos történelmi, kulturális emlékkel rendelkező városka. Megéri felkaptatni az 1590–1604 között épült nyolcszögletű harangtoronyba, az El Fadríba; ötvennyolc méter magasból már gyerekjáték megtenni a lefelé vezető utat a keskeny csigalépcsőn. Az itteni Szépművészeti Múzeum, amely számos térségbeli intézmény összevonásával jött létre, elsődlegesen 14–19. századi festményeket, kerámiatárgyakat mutat be, előbbiek közül Velázquez kor- és pályatársa, Francisco de Zurbarán kifejező festményei tűnnek a legizgalmasabbnak.

Árpád-házi/Aragóniai Jolánta mellszobra négy évtizede megbecsülés tárgya, akárcsak maga az ábrázolt történelmi figura, aki nyolcszáz éve tizenhat évesen – politikai és dinasztikus érdekeket szolgálva – ment férjhez a frissen elvált, ötéves korától Aragónia, Valencia és Barcelona felett uralkodó Jakab királyhoz, akit tíz gyermekkel ajándékozott meg.

A róla elnevezett térről lehet kibuszozni a városból a kikötőbe, ahol a tramontana borzolja a kedélyeket és a vitorlákat, de nagyon finom és csak enyhén túlárazott a Gambas al ajillo (fokhagymás-csilis garnélarák) az éttermekben. Másik irányba is megéri hódítóutakat tenni: másfél órás séta árán, isteni érett gyümölccsel megáldott narancs- és mandarinligetek, olajfák és kakaócserjék szegélyezte úton közelítjük meg az egykori mór vár romjait, ahonnan nemcsak az élénkzöld földeket, ligeteket, a szürke hegyeket, hanem a tengert is belátni.

Bár itt gyökerezik a castellóniak története, mindenáron vissza kell jutnunk a városba, mert délutántól hajnalig megállás nélkül zajlik az élet a város szívében és központi terein. Kisebb-nagyobb színpadok, utcazenészek, garázszenekarok, énekkórusok és tánccsoportok váltják egymást majdnem egyhetes castellóni tartózkodásunk során. Mindenki boldog és vidám, talán azért is, mert a spanyolok és a latinok nagyon szeretnek élni, örülni, boldogok lenni. Itt, a La Magdalena-ünnepségen minden esélyük megvan erre, a pirotechnikai mutatványok, a látványos parádék, az érdekes fényfestések, a patakokba folyó/fogyó sörök és borok, valamint a folyamatos táncdal- és partizene árnyékában.