Menedékházból lett a Collegium Hungaricum

A környezetébe belesimuló belvárosi, négyemeletes épület azonban őrzi a múltját, a küzdelmes évtizedeket nemcsak a szegényes berendezés, a könyöradományként érkezett és megmaradt bútorok idézik, hanem azok az emléktárgyak, amelyeket egykori lakói hagyományoztak az otthonra. Például a földszinti társalgó falán függő budapesti látkép, amit egy sebész festett és ajándékozott a Magyar Kollégiumnak. Róla talán csak az intézmény létrehozója, vezetője, mindenese, Muzslay István jezsuita atya tudta, mennyi megpróbáltatáson át vezetett az útja 1957-ben Leuvenbe. Az ifjú orvostanhallgató egyike volt annak a több mint száz magyarnak, akik az 56-os forradalmat követően ebben a belgiumi kisvárosban próbáltak szerencsét. Nem csak a jó hírű egyetem vonzotta ide őket, hanem az akkor már hat éve működő diákotthon, amelyről közismert volt, hogy befogadja és segíti a kommunista uralom elől menekülő magyarokat. A szálló alapító tagja volt az európai hírű pénzügyi szakember, Lámfalussy Sándor és több más, Belgiumban hírnevet szerzett magyar származású tudós. Vagyonmegosztásra épülő 7-10 fős közösségükből nőtt ki 1949-ben a Mindszenty Diákotthon, majd később a Collegium Hungaricum. Muzslay atya, aki öt évtized után pár éve visszavonult a vezetésből, de ma is aktív résztvevője a kollégiumi életnek, így emlékszik az 1956-os forradalom utáni időkre:

– Az érkező fiataloknak hamarosan szűk lett a tizenkét férőhelyes szálló, ezért a leuveni egyetem rektora három évre kiutalta nekünk az intézmény akkori legnagyobb épületét, a „Valk” Kollégiumot. Ezen felül is rendkívül sok támogatást kaptunk belga barátainktól, a belga Caritas Catholica az otthon berendezéséhez nyújtott segítséget, a leuveni egyetemen pedig újjászerveztük a magyar ifjúságot patronáló bizottságot, amely anyagi és szellemi támogatást nyújtott a Belgiumban élő magyar diákoknak. A fiatalok nagy többsége természettudományi fakultásokra iratkozott be, utána jött az orvostudomány, a közgazdaságtan és végül a humán tudományok. Sokáig tartott, amíg visszanyerték lelki egyensúlyukat és alkalmazkodtak az új életkörülményekhez. Két éven át nem engedtem el a kezüket, ennyi idő kellett ahhoz, hogy önállóan is megálljanak a lábukon. Többségük eredménnyel elvégezte az egyetemet, és a társadalom megbecsült tagja lett. Csak három-négy fiatal tért vissza Magyarországra.

Muzslay atya, aki évtizedekig a Leuveni Katolikus Egyetem közgazdaságtudományi tanszékén oktatott, nem ritkán személyes tekintélyét vetette latba, hogy pártfogoltjai a nagy hírű intézményben tanulhassanak. Ha kellett ösztöndíjat, tartózkodási engedélyt intézett, volt olyan magyar fiatal, akinek hosszú szanatóriumi kezelését szervezte és fizette. Előfordult, hogy „lánykérőbe” ment, ha a belga szülők vonakodtak áldásukat adni a magyar fiúval kötendő frigyre… „Apjuknak éreztem magam” – mondja szerényen, fölidézve, hogy 1955-től kezdődően legalább félezer menekült magyar útját egyengette Belgiumban. Mind a mai napig számon tartja a kollégiumban megfordult diákokat, a hazatértekkel csaknem minden évben Magyarországon találkozik. A rendszerváltás után nem volt szükség többé menedékházra, ám annál inkább olcsó és kényelmes szállásra az egyre nagyobb számban kiutazó diákoknak. Minden nagyobb magyar egyetemnek van csereprogramja az Európa egyik legszínvonalasabb felsőoktatási intézményének tartott Leuveni Katolikus Egyetemmel. De érkeznek ide magyarok az Európai Unió által támogatott képzési projektek keretében is. A jezsuita rend 1998-ban átadta a Collegium Hungaricum kezelését a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek.

Muzslay atya ma – önéletrajza, valamint a leuveni magyar diákságról szóló könyvének megjelentetése után – egy határon túli magyaroknak szóló versantológia összeállításán dolgozik. Első emeleti szobája nyugalmára a mostani bentlakók is vigyáznak… A Collegium Hungaricum tizenkét szobájában ma főként a leuveni egyetem posztgraduális képzésén részt vevő magyarok laknak. Juhász Gergely igazgató, aki maga is a patinás intézményben tanult, majd ifjú kutatóként ottragadt, 30-35-re teszi a flamand városban tanuló magyarok számát. Közülük az kaphat szállást a Blijde Inkomstraat 18. szám alatti épületben, aki a fenntartó egyetem rektorától erre engedélyt kap. Havi 175-190 euróért egyágyas szoba, reggeli és havonta egyszer tiszta ágynemű jár a kollégium lakójának. Mivel sok a jelentkező, a Leuvenbe készülőknek tervezett érkezésük előtt legalább egy hónappal érdemes érdeklődniük a szálláslehetőségekről. A lakók most a karácsonyestre készülnek, de hétről-hétre tartanak kiselőadásokat, van magyar filmklub, vasárnap esti közös vacsorafőzés, éjszakai foci – mert a többség csak akkor ér rá. A programszervezésben élen jár a Leuveni Magyar Egyetemi Diákegyesület (LEMDE), amely többnyire e-mailen toborozza a résztvevőket a felolvasó estekre, kirándulásokra, és gyakorlati segítséget is nyújt a rászorulóknak.

Pokreisz Péter három évvel ezelőtt Diószegről érkezett Leuvenbe, és azóta a Collegium Hungaricum lakója. Ha jól összeszámoljuk, immár tizenkét éve eszi a kollégisták kenyerét, hiszen annak idején a pozsonyi vegyészeti szakközépiskola óráira és a Komenský Egyetem Természettudományi Karának biokémiai tanszékére is diákszállóról érkezett. Péter a leuveni egyetem orvostudományi karának doktorandusza, és a nagy jövő előtt álló, izgalmas tudománnyal, génterápiával foglalkozik. Őt is egy segítőkész magyar, a namuri egyetem magyar származású vegyészprofesszora, B. Nagy János karolta föl és ajánlotta a leuveni tanárok figyelmébe. A professzor meghívására két éven át felvidéki és erdélyi orvostanhallgatók tölthettek egy-egy hónapos gyakorlatot a namuri egyetemen. Péter élve a lehetőséggel, biokémikusként bekerült a medikusok csapatába, és annyira megtetszettek neki a belgiumi kutatási lehetőségek és körülmények, hogy B. Nagy János segítségét kérve, posztgraduális képzést pályázott meg a leuveni egyetemen. Ma a szív- és érrendszeri betegségek génterápiás gyógyításának a lehetőségeit kutatja, európai hírű tudósok társaságában és támogatásával. Péter tudását és szorgalmát elismerik, nemrégiben az Egyesült Államokban megrendezett világkongresszuson tartott figyelmet keltő előadást kutatási eredményeiről. Igaz, a nap huszonnégy órájából nem ritkán tizenöt-tizenhat órát a laboratóriumban tölt, és előfordul, hogy a hétvégéje is munkával telik el. Kevés szabadidejében azonban keresi a magyarok társaságát, ezért választotta lakóhelyül a Magyar Kollégiumot, és nem egy kényelmesebb garzonlakást, amit egyébként, az egyetem doktoranduszainak stabil szociális hátteret biztosító ösztöndíjából, nyugodtan megengedhetne magának. Mint mondja, példája is bizonyítja, hogy érdemes próbálkozni, az egyetem kitárja kapuit a tehetséges fiatalok előtt, érkezzenek bárhonnan, például Magyarországról vagy Szlovákiából.

Brüsszel, 2001. december