Megjárta a pokol sötét bugyrait

A beregszászi járásibeli Búcsúban élő, 78 éves Lator István egyike azoknak, akiket Tiszapéterfalváról hurcoltak „malenykij robotra” 1944 őszén. Mindössze 18 éves volt akkor, és nem az egyetlen, akit ilyen fiatalon állítottak a Szolyvára induló menetoszlopba.

November 18-án kidobolták, minden hadköteles férfi gyülekezzen Tiszaújlakon háromnapos „malenykij robotra”. Augusztus 20-án töltöttem be a 18-at. Újlakról gyalog tereltek Beregszászba, onnan másnap Munkácsra, harmadnap Szolyvára. Egy hét után már Szkotarszkoje faluban cipeltük a legnagyobb őszi sárban a farönköket az ottani hídépítéshez. A karácsonyt is ott töltöttük. A csizma rádagadt a lábamra, így amikor az egyik őr el akarta venni, nem tudtam lehúzni. Jól meg is vert a puskatussal. Végül levágtam a csizma szárát, úgy húztam le és adtam oda.

Februárban Sztarij Szamborba vittek. Arra emlékszem, hogy mezítláb jártam és kihűlt a lábam. Innen már vonaton szállítottak tovább. 18 napig tartott az újabb szenvedés, az úti cél: Novij Holovka. Voltunk vagy kilencvenen a marhavagonban. Élelmünk 3 darab „szuhari”(szárított kenyér) volt napjában egyszer, meg néha egy-két kanál cukor. Egyszer megengedték, hogy havat szedjünk, ezt kaptuk víz helyett. Volt egy kályhánk is némi fával. A vagon padlózata ez alatt megégett, mi meg egy késsel rést vágtunk rá. Valami huzallal kulacspoharat engedtünk a talpfák közé, úgy szedtük a havat. Talán ennek köszönhető, hogy a mi kocsinkban szerencsésen életben maradt mindenki.

Novij Holovkára 392-en érkeztünk, mindannyian civilek, nagyobbrészt Tiszapéterfalva és Nagyszőlős környékéről. Bányamunkára fogtak bennünket. Olyan gyengék voltunk, hogy ha valaki elesett közülünk, a mellette állókat is ledöntötte a lábáról. Az őrök gyakran megvertek bennünket. Sokat éheztünk, a híg káposztalevestől mind hasmenést kaptunk. Mire kitavaszodott, alig kilencvenen maradtunk.

Még télen, három másik rabtársammal együtt beállítottak halottat szállítani. A mély hóban cipekedtünk a saroglyával, egy géppisztolyos őr mutatta, merre van a sírgödör. Egy négy méter széles, húsz méter hosszú gödörbe „emették” a hullákat. Előfordult, hogy a halottak melle fel volt vágva, és mindent vér borított. Irtóztam ettől a „unkától” Megfogadtam, bárhová bebújok, de halottat többé nem szállítok. Jobb híján a bányászbarakkba szöktem, két priccs alatt kiszedtem néhány téglát a padlóból, és a helyükre feküdtem. Hallottam, hogy az őr káromkodva keres, de szerencsére nem talált meg. Hogy ki került a helyemre, nem tudom. A „zökésemnek” nem lett következménye, mivel az őrök nem ismerték a rabok arcát, munkaerő-utánpótlásnak meg mindig ott voltak az újonnan szállított rabok.

1945 májusa után rengeteg német és magyar hadifoglyot szállítottak a táborba. Többségük szintén bányába került. A tiszteknek külön szállás, külön étel járt, majd felügyelői munkát kaptak és felmentést a fizikai munka alól. Minket a lágerben nem vettek emberszámba, csak tárgynak tekintettek.

Pista bácsi 1947 májusában tért haza, betegen. Előbb egy romániai elosztóhelyre, majd Aknaszlatinára vonatoztatták néhány tábortársával. Ekkor már csak egyetlen őr kísérte őket, ám Aknaszlatinán az is rájuk parancsolt: sehova el ne menjenek. Valójában már szabadok voltak, csak még nem tudták. A pályaudvaron a helyi emberek élelemmel fogadták a hazatérteket. Pista bácsi otthon a téglagyárban kapott munkát, később kőműves lett, majd húsz évig traktoros. Az ősz hajú, idős ember ma is elérzékenyül, ha a tábori évekről mesél, de mint mondja, a múltat nem lehet visszafordítani, megváltoztatni.