Mára Potemkin-faluvá vált a portugál főváros

Mindig is csodáltam a lisszaboni öregasszonyokat, hogyan bírják lábbal a lejtők labirintusából álló, régi városnegyedeket. Ha el is érnek a házukig, nyaktörő lépcsőket kell még megmászniuk, hogy apró, sötét szobáikba feljussanak.

A mi idős hölgyünknek meg sem kottyan a roskatag lépcsősor, még a zöldre mázolt korlátba sem kapaszkodik. Az utca zaja ide már alig hallatszik, csak a száradó ruhák suhognak, a háztetőkön az antennákat zörgeti a szél.

Míg a szupermarket néhány évvel ezelőtt még nem volt ott, a környező utcák semmit sem változtak. Ilyenek voltak akkor - és ilyenek lehettek fél évszázaddal ezelőtt is. A fekete ruhás öregasszony eltűnik egy apró üzlet ajtaja mögött (bent félhomály). A szomszédos házban parányi borozóban, kopott fémasztaloknál idős férfiak bámulnak maguk elé (bent félhomály), ugyanígy ülhettek ott ötven évvel korábban is.

– Nem tudod elképzelni, mennyit változott Lisszabon az elmúlt tíz évben! - mondják ismerőseim, kellő áhítattal. De el tudom, én is láttam. Rengeteget változott. És semmit sem változott.

Sok nyomornegyedet lebontottak, a helyükön lakóházakat emeltek (EU-támogatással). Új híd épült a Tejon (EU-hozzájárulással). Számtalan utat és épületet felújítottak (EU-pénzből). Minden egy kicsit tisztább, rendezettebb lett.

Legalábbis a városközpontban, a szélesebb utakon. Ott valóban minden megszépült. Létrejött a Potemkin-falu; ugye, emlékszünk még, amikor Nagy Katalin cárnő (a XVIII. században) körbejárta Oroszországot, és Potemkin herceg díszfalvakat építtetett végig az út mentén?

Potemkin-falu lett mára Lisszabonból is. A főtér (Rossio) és a bevásárlóutca (Rua Augusta) házait kifestették, bár egy-két düledező, üres ház arról árulkodik, hogy itt sem végeztek tökéletes munkát. Elszaporodtak a gyorsétkezdék, megnyílt a portugál főváros első nagyáruháza (a spanyol El Corte Ingles) és az Ibériai-félsziget legnagyobb bevásárlóközpontja (a Colombo). Immár négy metróvonal szállítja az utasokat a megszépült állomások között.

Ám elég, ha egy-két utcányit beljebb megyünk – és máris ráébredünk, hogy az időutazáshoz nincs szükség fantasztikus filmekre. Az apró házakon csupán a festék (aránylag) új, a falakat valamikor az elmúlt századokban húzták fel. A legrégibb városrészben, Alfamában néhány ivókút és utcakő a középkorból maradt ott. A színtiszta romantika keveredik a színtiszta nyomorral.

– A fő gond valóban a belváros – ismeri el Henrique Freitas, a lisszaboni önkormányzat szociáldemokrata tagja (a PSD igazából jobboldali párt, amely a tavaly év végi helyhatósági választásokon kisöpörte a hatalomból a szocialistákat). Freitas azt ígéri, most a történelmi városnegyedek renoválása következik, és akárcsak a nyomortanyák felszámolásához, ehhez is akad majd EU-finanszírozás.

Igaz, egyre kevesebb: Lisszabon és térsége az egyetlen portugál régió, amely olyannyira meggazdagodott, hogy megvonták tőle a legmagasabb uniós támogatást (az 1. számú célkitűzést). A pénzt persze nem egyik napról a másikra, hanem 2000 és 2006 között fokozatosan veszik el; hogy azután menynyi marad, ma még senki sem tudja.

– A támogatás elvesztése igenis kedvező jel. Azt mutatja, hogy jól használtunk fel az eddigi pénzeket, autópályákat és iskolákat építettünk, és most már legalább a fővárosban elértük az EU-átlagot - mutat példát derűlátásból a PSD tanácsosa, aki egyben a párt kampányfőnöke is a március 17-i parlamenti választások előtt.

Kevésbé elégedett a szocialista kormány 29 éves államtitkára, az EU-alapokért felelős Joao Nuno Mendes.

– Túl rövid a 2000-2006-os átmeneti időszak. Lisszabon számára jobb megoldást akartunk elérni, ám az unió végül ebbe ment bele – magyarázza. S hogy azt ne higygyem, a brüsszeli pénzeket csak a „szegény rokonok” nyelik el, táblázatot rak elém, amelyből kiderül, hogy a regionális támogatások felét a gazdagabb tagállamok kapják.

Ha Lisszabon egyelőre Potemkin-falunak is tűnik, a hosszú távú változás biztos jele, hogy egyetlen ablakon sem tudunk kinézni anélkül, hogy darukat, gödröket vagy feltúrt utakat ne látnánk. A város egyetlen nagy építkezésnek tűnik – és abban mindenki egyetért, hogy ez már az EU-csatlakozás áldása (átka?).

A jólét és a szegénység, a múlt és a jövő különös keveréke Lisszabon. Az 1900-as évek elején készült, brit gyártmányú villamosereklyén döcögök el a csupa üveg üzletközpontig, amelynek bejáratánál külön automatából lehet elővarázsolni az interneten vásárolt mozijegyeket. A cipőpucolók ócska fasámlin üldögélnek a méregdrága aranytollakat árusító butik előtt.

– Nálunk egyszerre látni a középkort és a XXI. századot – villant fel páratlan lehetőségeket Joao Ferreira do Amaral közgazdász professzor. Ő is inkább előnyösnek tartja, hogy Lisszabon kiesett a legtöbb támogatásban részesülő régiók közül. (Az 1. számú célkitűzéshez azok a térségek tartoznak, ahol az egy főre jutó GDP az EU-átlag 75 százalékát sem éri el. A főváros már a száz százalékot is túllépte.) Más kérdés, hogy az egész ország felzárkózását ő is távolinak látja, a többi régióban tehát jó ideig nem kell még tartani a brüsszeli pénzek elvesztésétől.

Hasonlóan vélekedhet az is, aki Alfamában egy repedezett házfalra fekete betűkkel azt festette: „Portugáliát elátkozta az Isten.” Az illetőt valószínűleg az EU-alapok sem vigasztalják – már csak azért sem, mert a közeli utcákban nyoma sincs brüsszeli (vagy akár lisszaboni) támogatásból fizetett felújításnak.

– Nem mondom, tényleg hangulatos az óvárosban lakni, de én inkább elköltözöm. A ház rossz állapotban van, az utcák koszosak, a lakók többsége pedig zajos és faragatlan – panaszkodik újságíró ismerősöm, Luísa Meireles, miután bevallom neki, mennyire irigylem a lakását. Nem akárhol van ugyanis: Alfamában, a középkori katedrális tövében. Ha kinézek az ablakon, szinte elérem a karnyújtásnyira lévő, évszázados falakat.

A közelben lakhat a fekete ruhás hölgy is. Ma már tudom, hogy a fekete öltözék a portugáloknál nem feltétlenül a gyász jele; bizonyos kor után a nők szinte kötelezőnek érzik, hogy feketében járjanak. Ez a szín amúgy jól illik Lisszabonhoz. Az idővel megfeketedett falak, a napfénytől elzárt, sötét sikátorok, a középkor sötét titkait rejtő kövek – éppen ezt szeretem ebben a városban. S a fejlődéssel éppen ez kezd eltűnni: jön a felvilágosodás. Még szerencse, hogy csigalépésben.

Lisszabon, 2002. március