Már nem kell a barátsága

A nyolcvanas években ő volt a magyar kultúra jó tündére, a gáláns mecénás, aki önzetlenül osztogatta a dollárjait művészeinknek. Az Erzsébet-díjnak értéke volt. Az Amerikából érkező, enyhe akcentussal beszélő, turbános hölgy imádta a színészeket, csapatostól hívta őket Miami szállodájába. A nagyvonalú öreg hölgyről régóta nem lehet hallani. „Él még egyáltalán Spéter Erzsébet?” – merül fel a kérdés, ha valaki szóba hozza. A hűség és a hála csak addig tartott, amíg fizetett? Ma betegen, ágyhoz kötve már nem keresik a barátságát, nem hívják telefonon, pedig jól esne a beteg, idős asszonynak, ha egykori kedvencei érdeklődnének felőle.

– Nem várok hálát senkitől. Régóta tudom, hogy csak addig szeretnek, amíg adni tudok. Azért akad egy-két művész, aki olykor felhív telefonon – mondja Spéter Erzsébet. – Két agyvérzésen vagyok túl, napokig feküdtem kómában, állandó orvosi felügyelet mellett élek. A nap huszonnégy órájában nővér van mellettem. Lézersugárzást és infúziót kapok. Nem könnyű a sorsom. Minden éjjel veszekszem a jóistennel, hogy miért hozott vissza? Jobb lenne már nekem a mennyországban, ha egyáltalán oda kerülök.

Napjai egyformán telnek. – Tévét nem nézek, mert fáraszt. Egész nap a Kossuth rádiót hallgatom, onnan tudok a világ dolgairól. Sokat olvasok, a könyv szórakoztat. Nem jöhet hozzám senki. Nem szeretném, hogy így lássanak. Még Hernádi Gyulát sem engedem, hogy meglátogasson, pedig őt nagyon szeretem. Hernádi mondta: Ne féljen tőlem Erzsébet, én már nem tudok magának gyereket csinálni. Nem tud? Hát akkor miért akar idejönni? – kérdeztem vissza.

Ebből is látható, hogy Erzsébet asszony humorérzéke, még a régi.