Magányra ítélve

Apró termete ellenére rengeteg erő lakozott benne. Évek óta küzdött a nyomorral és a gyilkos kórral. Nem adta fel, pedig senkije sem volt. Csak magára számíthatott. Fáradtan ébredt kis szobája keskeny ágyában. Felült, de abban a pillanatban elsötétült előtte a világ. Izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán, erőtlen kezével megpróbált kimenekülni az ágy fogságából, de hasztalan. Egyedül volt, senki sem nyitott rá ajtót. Némán tűrt szenvedésével órákig fetrengett az ágyban. Itt a vég, gondolta. Hirtelen kopogás rázta fel a halotti csendet. Van Isten! „Hát persze – a homlokához csapott. – A postás a nyugdíjammal.” Ő lett a megmentője. Kórházba került. Ápolták, gondját viselték. Nem zavart senkit, nem panaszkodott, megszerették. Egy fiatal, energikus ápolónő annyira megkedvelte, hogy felkereste az asszonyt. Beszélgetett vele, főzött rá, ha ideje engedte. A gyermekét egyedül nevelő nő elsírta bánatát: egyik albérletből a másikba költözik, nincs senki, akire támaszkodhatna. Az idős hölgy felajánlotta segítségét, s kérte, költözzön hozzá, így mindketten jól járnak. Megtelt a ház élettel. A gyermek nagyanyjaként szerette az idős hölgyet, aki napról napra jobban érezte magát, újra volt értelme az életének. Két évig tartott a nyugalmas élet. Újra lebetegedett. Érezte, nincs sok hátra, ezért úgy döntött, házikóját a fogadott családjára hagyja. Végrendelkezett. Tudta, e nélkül semmi esély arra, hogy szerettei örököljék a kis ingatlant. A rokonság, aki éltében ajtót sem nyitott rá, lecsapna az örökségre, mint héja a zsákmányára. Megnyugodott. Békében halt meg. Szerettei sírjára friss virágot hordanak még ma is. Hálásak. Az idős hölgy nélkül minden más lett volna...