Ma már Saron is elismeri: ez már háború!

Jeruzsálemben beköszöntött a tavasz: a rügyező fák, a cirógató napsütés, a kávézók teraszára kirajzó fiatalok látványa már-már elhiteti az emberrel, hogy egy normális városban van. De aztán jön a Moment kávézóbeli, szombat esti robbantás, s ez visszazökkenti a lakókat az eddigi kerékvágásba. Újra felzúgnak a mentőautók szirénái, félelmet kelt a város fölött pásztázó helikopterek motorzaja, és az egymást érő katonai ellenőrző pontokon megint feltorlódik az autósor. Még a több háborút megjárt veteránok is egyetértenek abban, hogy az élet soha sem volt ennyire félelmetes Jeruzsálemben. A város egykor forgalmas belső negyede hónapok óta szellemvárossá változott: pár siető embertől eltekintve csak a katonák járják az utcákat. A turistákat jó párszor felrobbantott belvárosi boltok várják ötven-nyolcvan százalékos árleszállítással: mindhiába.

A jeruzsálemiek a tizenhét hónapja tartó, második intifáda kitörése óta egyre ritkábban utaznak az élő céltábláknak számító autóbuszokon. Mostanáig ha az itt lakók csevegni vágytak, a belvárost és a forgalmasabb helyeket elkerülve inkább a város kiesőbb részeiben lévő kis helyekre bújtak. Most szombaton azonban a város legbiztonságosabb helyének tűnő, igencsak felkapott Moment kávézót repítette levegőbe egy merénylő. A Moment legnagyobb előnye az volt, hogy az elegáns Rechavia negyed csendes részén, Ariel Saron miniszterelnök hivatalos rezidenciájától alig száz méterre állt egy olyan útkereszteződésnél, melyet katonák és rendőrök hada őrzött a nap huszonnégy órájában. Az emberekben csak most tudatosodott: nincs többé biztos pont ebben a városban.

Egy idősebb, fekete kipás férfi jellegzetes, jeruzsálemi fatalizmusával próbálja vigasztalni az embereket: csak a végzetben hihetünk. Szó mi szó, ma már Saron is elismeri, hogy háború van. De mit változtat a helyzeten ez a beismerés?

Az itt lakók idestova folyamatosan gyászolnak. Gyertyát gyújtanak a tragédiák helyszínén, temetésre mennek, Kaddist mondanak a zsinagógákban, megnézik a televízióban az emlékadásokat. S aztán értesülnek az újabb tragédiáról. Állandó rettegésben élnek. A fásultságot fokozza, hogy éjszakánként Jeruzsálem lakóit félálomban tartják a palesztin falvakból hallatszó bombázások, a Ciszjordániába tartó harci repülők hangrobbanásai és reflektoros biztonsági helikopterek zaja. A rádióban különleges tanácsadással próbálnak a szülők segítségére sietni, hogy mit mondjanak gyerekeiknek, ha halálra rémülnek a bombázásoktól. De nem sok ötlettel tudnak előrukkolni. Valójában csak a kissé cinikus, tipikusan izraelinek mondott humor segít elviselhetőbbé tenni az átvirrasztott éjszakákat. Ha az ember robbanást hall szirénahang nélkül, akkor abban ringathatja magát, hogy csak egy kipufogócső szakadt le. Ha több robbantást hall sziréna nélkül, akkor vagy tűzijátékról, vagy palesztin esküvőről lehet szó. De ha több robbantást hall szirénával, akkor tényleg baj van.

A háborús hétköznap hősöket is szül. A katonák mellett az élő céltáblának számító autóbuszok sofőrjei is életmentők. Egy tizenöt perces úton többször is veszélybe kerülhet az utas: mire a forgalmi dugón és a szigorú rendőrkordonon átjut a busz az egyik negyedből a másikba, már újabb bombariadó várja. A golyóálló üveggel és rácsokkal védett buszok vezetői speciális kiképzést kapnak, hogy a legapróbb jelekből is felismerjék a merénylőket. Legtöbbször zavaros viselkedésük buktatja le őket: már az is gyanút kelthet, ha jegyvásárlás után nem kérik el a visszajáró pénzt. Jeruzsálem hőseként tisztelik, és rendőri kitüntetésben részesítették a Kaffit kávézó egyik pincérét, aki a kabátja alól kilógó vezetékek alapján leplezett le múlt csütörtökön egy, a kávézójuk felrobbantásával próbálkozó palesztin terroristát. A pincér kituszkolta a gyanús férfit a kávézóból, majd rávetette magát, és kihúzta a testére erősített bombát aktivizáló kábelt. Péntekenként a három világvallás szent helyén, a jeruzsálemi Óvárosban palesztin és izraeli fiatalok imádkoznak közösen a békéért, mások böjtölnek, vagy zsoltárokat mondanak a támadások helyszínén. Ami azért rendkívüli, mert palesztinok és izraeliek hovatovább elfelejtettek emberként tekinteni egymásra.

Jeruzsálem, 2002. március 11.