Lekvárfőzés angolórán

Török üzlet Berlin Kreuzberg negyedébenReuters Az iskolába főként bevándorlók gyerekei járnak, az 560 diák alig húsz százaléka német szülők gyereke. Társadalmi integrálásukra az iskola különleges gondot fordít. Az integrációs folyamat támogatása és kiteljesítése Németország célkitűzése, amiről a minap a szövetségi kormány sajtóhivatala által szervezett tanulmányút részvevőjeként több közép- és kelet-európai újságíró is meggyőződhetett.

A hivatalos politika igyekezete ellenére a Kurt Schumacher iskola – amely Berlin talán legszegényebb kerületében, Kreuzbergben található – pénzhiánnyal küszködik. A lekvárfőzéssel egybekötött angolóra is kettős célt szolgál: az oktatást és a pénzszerzést. Az óra végére elkészülő ízletes massza ugyanis a helyszínen üvegekbe, majd kis idő múlva a piacra kerül. A befolyó hasznot tanszervásárlásra fordítják.

A támogatások szűkössége miatt égető szükség van a pénzre. „Némelyik osztályban még a volt NDK-ban készült térképeket használjuk” – panaszolja Juta Kellmann, aki 16 éve vezeti az iskolát. Az igazgatónő azonban bizakodó és kitartó. Igyekszik megmozgatni minden követ, hogy a gyerekek, akiknek szülei 34 országból érkeztek Németországba, az ő iskolája segítségével indulhassanak el a társadalmi integráció útján.

Az iskola elvégzése valószínűleg ugyanolyan nehéz lesz számukra, mint a későbbi előrejutás a társadalmi ranglétrán. Ez azonban nem kedvetleníti el sem az igazgatónőt, sem a tanárokat, akik – mint többen is büszkén hangoztatják – egyfajta küldetésként élik meg hivatásukat. Helyzetük, akárcsak béreik, nem irigylésre méltó, de Kellmann aszszony szerint szívvel-lélekkel végzik munkájukat, a hivatásuknak élnek.

Számtalan problémát kell leküzdeniük. Az iskolában sok elsőst előbb németül kell megtanítani. Az igazgatónő rezignáltan jegyzi meg: a török gyerekek többsége úgy kerül az első osztályba, hogy alapfokon sem beszéli a befogadó állam nyelvét. A szülőknek gyakran hasonló problémáik vannak, amelyeket még anyagi gondok is tetéznek. Sokan alig tudnak németül, képtelenek kifizetni a tanszereket, és ruhára sem jut mindig. Nem véletlenül: akad család, ahol 10-15 gyerekről kell(ene) gondoskodni.

A Kurt Schumacher általános iskola és Kreuzberg is egy sajátos világot testesít meg a 3,4 millió lakosú fővárosban, amelyben mintegy 435 ezer külföldi (a helybeliek 13,1 százaléka) él. Berlinnek ebben a kerületében a legtöbb a bevándorló, a politikai menedékjogot kapott külföldi. Szinte minden második helybeli idegen ajkú vagy annak leszármazottja. Kreuzbergben a legtöbben – 26 ezren – törökök, illetve a volt Jugoszlávia utódállamaiból érkezettek. Az utcák már-már a keleti bazárok hangulatát idézik. A közterületek tisztasága jócskán eltér a charlottenburgi elitnegyed utcáin és terein tapasztaltakétól. Arról nem is beszélve, hogy Kreuzbergben lépten-nyomon idegen, főleg török szót hallani, de félni azért nem kell. A közbiztonság a helybeliek szerint semmivel sem rosszabb, mint Berlin másik 11 negyedében. Erről győzköd taxis, vendéglős, az utcán kopottas ruhában kirakatát rendezgető boltos egyaránt. Hasonló a véleménye a közbiztonságról Josten kisasszonynak is. Az ő feladata sokkal inkább a munkanélküliek problémáinak, a németül alig beszélő kerületbeliek gondjainak az enyhítése. Beszédéből egyértelműen kiviláglik, hogy a jó szándék és áldozatkészség sokszor nem elég a nehézségek megoldására. Több pénz kellene, jegyzi meg azzal a megállapítással, hogy egyelőre nincs komoly esély a szocreál stílusjegyeit magán viselő épületben működő hivatal költségvetésének bővítésére.

A központi (szövetségi) kormány igyekezete az idegenek integrálására olykor nem hozza meg a várt eredményeket. Ezt látszik igazolni a legnépesebb bevándorlócsoport, a 2,4-2,5 millió németországi törökök példája is. Kreuzbergben például már-már olyan körülmények alakultak ki, amelyek sok esetben eleve kizárják a német nyelv és kultúra átvételét, illetve befogadását. Török üzletek, utazási irodák, vendéglők és az egyéb szolgáltatások szinte mind megtalálhatóak. Németül jóformán meg sem kell szólalni, ha valaki nem a szigorúan vett hivatali teendőit akarja elintézni. Anyanyelvén sok helyütt szót tud érteni mindenkivel. A sajátos világot, a Kreuzbergbe érkezett török bevándorlók életét külön múzeum mutatja be a kerületben. Az első és második generáció élettörténetét vitrinekben és a falakon elhelyezett tárgyak, fényképek sora eleveníti meg. A múzeum hétköznapi és különleges emberekről, sorsokról ad hiteles tájékoztatást. Az anatóliai varrólánytól – aki tűvel, cérnával és gyűszűvel érkezett az ígéret földjére, majd végül a Siemens egyik csipüzemében helyezkedett el – a kerület török élsportolójáig és festőművészéig.

Manapság inkább mások jönnek. Menekültek a világ minden tájáról, az utóbbi időben főleg Afganisztánból. Ellátásukról mintegy harminc táborban gondoskodnak a német hatóságok. A legfrekventáltabb befogadóállomások egyike a bajorországi Zirndorfban található. Zirndorfban, a szövetségi menekültügyi hivatal kirendeltségén Gerlinde Krug-Ritter arról tájékoztat, hogy 1990 és 2000 között csaknem 2,35 millió menekült érkezett Németországba. Az igazgatónő leplezett nyugalommal jegyzi meg, hogy a délszláv háborúk óta érezhetően csökkent a politikai menedékjogért folyamodók száma. Tavaly mintegy száz országból 78,5 ezer menedékkérőt regisztráltak az országban, ami még nem jelenti, hogy mindegyikük kérelmét elfogadják. Az igazgatónő tájékoztatójából kiderül: gazdasági menekültek több országból is érkeznek, őket azonban visszaküldik.

Bár az afganisztáni háború teljesen megváltoztathatja a menekülthelyzetet, az egykori rendőrlaktanyából átalakított zirndorfi tábor adminisztratív épületének 3-as számú irodájában egyelőre az iraki Ahmad T. aktáját rendezik. Frau Birkmann – arab tolmács segítségével – kitölteti a szokványos jelentkezési lapot. Kisvártatva tenyér- és ujjlenyomatot is vesznek a középkorú férfitól, de azt már egy másik helyiségben, a hetesben, ahol a fényképeket is készítik. A menedékkérő(k) adatai egy központi nyilvántartásba kerülnek. A szeptemberi amerikai terrortámadás óta – Otto Schily német belügyminiszter szigorítása nyomán – Wiesbadenban külön ellenőrzik mindegyik menekült adatát. A német szövetségi kormány évi húszmillió márkás ráfordítással egy modern számítógépes hálózati rendszert épített ki, amely naprakész adatokat tartalmaz a menekülttáborokról és lakóikról egyaránt.

Bár a nyilvántartási rendszer és a gondoskodás egyre javul, Lidia Zimmermann a Goethe Intézettől, keservesen sóhajt fel, amikor a Nürnberg közelében létesített zirndorfi tábor bejáratánál észreveszi a meleg takaróval elvonuló színes bőrű idegeneket. Egy pillanatra egykori önmagára ismer: elmondása szerint valamikor a nyolcvanas évek elején – Lengyelországból átszökve – úgyszintén végigjárta a menekültek kálváriáját. Azóta ő már integrálódott.