Kutatás Sirin Ebadi után

Akihez készülök, egész életét annak szentelte, hogy javítson a nők és a gyermekek helyzetén hazájában. Tette ezt ügyvédként, külső segítség nélkül, sőt a kormány nyomása és komoly fenyegetések közepette. Nevét ma már az egész világ ismeri: Sirin Ebadi, az idei Nobel-békedíjas, aki december 10-én veszi át a kitüntetést.

– Azt az Ebadit keresed? – kérdezte a moszafer-khune, a panziós. – Amíg kideríted a számát, ingyen telefonálhatsz tőlem, büszke vagyok rá, hogy ő kapta a díjat. De, ha már megtudtad a számát, inkább ne innen hívjad! Először egy találomra kiválasztott teheráni újság szerkesztőségét hívom: segítsenek kapcsolatba lépni a Nobel-békedíjas asszonnyal. – Nem tudom a számát – feleli egy tökéletes angolságú férfihang. Aztán gyorsan lefasisztázza a Nobel-békedíjat odaítélő bizottságot, pocskondiázza Ebadi, és óva int attól, hogy bedőljek a díjban megtestesülő amerikai-cionista praktikáknak.

A következő szerkesztőségnél több szerencsével járok: egy kolléga azt mondja, hogy nem adhatja meg Ebadi számát, de megígéri, hogy kapcsolatba lép vele. – Hívjál holnap, de a mobilomon, ne a szerkesztőségben. Végre megkapom a hírt: igen, Ebadi asszony hajlandó lenne válaszolni pár kérdésre, itt a szám, amin hívhatom. Tárcsázok, de egy titkárnő jelentkezik, aki csak fárszi nyelven ért, mire sikerül tolmácsot találni, már bontott a készülék. Aztán több mint egy órán át foglaltat jelez. Végre kicseng, de a vonal megszakad. Kezd egyre gyanúsabbá válni a dolog.

Órákkal később sikerül beszélni az irodájával. – Hozza el a kérdéseket, erre a címre – tolmácsolja Naim, aki diák és nagyon örül, hogy segíthetett. – Annyira büszkék vagyunk Ebadi asszonyra! Szüleim is jogászok, ők még ünnepséget is rendeztek a tiszteletére!

A megadott cím közelében a buszról leszállva kellemes zöldövezetben találom magam, a háttérben hegycsúcsok fehér sapkái magasodnak a város fölé. Maga az utca csendes, a ház előtt bárki elmenne, és nem gondolná, hogy itt egy iroda, pláne, egy Nobel-békedíjas irodája található.A csengetésre szép, fiatal lány nyit ajtót. De amit mond, az hideg zuhanyként ér:

– Ebadi asszony sajnos nincs Teheránban, nem tud válaszolni a kérdéseire.

– Hadd hagyjam itt legalább a kérdéseket, és ha visszajön, talán válaszol rájuk – győzködöm.

– Hát... Higgye el, Ebadi asszony válaszolna minden kérdésre, ha tehetné, de nem bírja már. Ausztráliából, Brazíliából, nagy európai országokból még mindig várnak egy interjúra, és hát Magyarország.... – tárja szét a kezét. Nem kell befejeznie a mondatot. Ebadi asszony eddig egyetlen kelet-közép-európai ország egyetlen napilapjának sem adott interjút.

A lányt Melodynak hívják és nemrég került Ebadi asszony mellé. Tolmács-titkárnő-médiafelelőseként segíti a rengeteg felkérés, interjú teljesítésében. Ebadi aszszony ugyanis nem beszél túl jól angolul.

– Az valami őrület, ami most megy –mondja Melody. – Mindenki őt akarja. Alapítványok, újságok, amerikai hírességek. Nagyon-nagyon fáradt, és kimerült. Ő nem erre a rivaldafényre született, a munkájában találja meg az örömét, az igazságtalanságok elleni küzdelemben. Csak még ezt fordítsd le nekem, Melody, ezt még be kell fejeznem, mondja esténként, amikor már szinte a beszéd is nehezére esik. Ezért döntött úgy, hogy most nem vállal több személyes interjút, de még egy-két e-mailben elküldött kérdésre válaszol. És képzelje, még így is néha fogja magát, készít nekünk egy teát, kiszolgál minket, és persze naponta megköszöni, hogy segítünk neki

– És a családja hogyan viseli mindezt?

– A családja mindenben támogatja, főleg most. Az egyik lánya szintén jogásznak készül, ő segíti a munkáját. Sirin Ebadi otthon olyan, mint a többi, átlagos háziasszony, ő főz is, ezt tudom.

Melody némi unszolás után megígéri, hogy pár kérdésemre külön válaszolni fog Ebadi asszony. Ha a többi kérdésemben átfedés van egy másik interjú kérdéseivel, akkor egyszerűen bemásolja az azokra adott válaszát a megküldendő szövegbe.

Ön egyszer említette, hogy aki jogot tanul, annak kötelessége lenne az emberi jogok területén dolgozni. Mikor elkezdte az egyetemet, voltak-e tervei, álmai?

Azért kezdtem tanulni, hogy megállíthassam az igazságtalanságot és a kegyetlenséget. Nagy álom volt, de ez volt az ok, ez volt a terv. Számomra a jog igazán az emberi jogokról szól, amíg azok nincsenek garantálva, addig a békés társadalom alapjai nincsenek lefektetve.

Még a sah idejében ön volt az ország első női bírája. Mi történt önnel az 1979-es forradalom után, amikor megalakult az Iráni Iszlám Köztársaság?

Azonnal lemondattak a posztomról. Azt állították, az iszlám megtiltja, hogy nők is bírák legyenek. A kolléganőimmel éppen ezért évekig kutattuk az iszlám és az emberi jogok viszonyát. Cikkeket írtunk az ügyben, aztán 15 év után végre megváltozott a kormány álláspontja, és kineveztek női bírákat is: jelenleg is két bírónő dolgozik a legfelsőbb bíróságon.

Később ügyvédként vállalt munkát. Jogász körökben azzal lett ismeret, hogy érzékeny eseteket vállalt el. Elmondaná az egyik ilyen esetét?

Az egyik fontos esetem a Teheráni Egyetem kollégiuma elleni támadás ügye volt. Az történt, hogy ismeretlen fegyveresek megtámadták a kollégium épületét és több embert megsebesítettek, egyiküket megölték. Én az elhunyt diákot képviseltem. Az ügy már a tárgyalási folyamatba lépett, amikor egy fiatalember eljött hozzám és elmondta: tudja, ki volt az egyik támadó. Leírtuk a nyilatkozatát, és ő tanúként aláírta. Tanúvallomását filmre is vettem, majd a levelet és a filmet bemutattam a bíróságnak. Sajnos, erre az volt a válasz, hogy letartóztattak, és börtönbe kerültem. A tanú nem vonta vissza vallomását, újra megismételte azt, de a bíróság úgy döntött, hogy nem veszi figyelembe a vallomást, és lezárta az ügyet. Senkit sem ítéltek el, a diák gyilkosai továbbra is szabad emberek.

Mi a véleménye az iszlám és az emberi jogok viszonyáról?

Szerintem az emberi jogok és az iszlám között nincs ellentmondás. Miután kitettek bírói állásomból, húsz évig kutattam ezt a témát. A baj az, hogy néhány mozlim ország nem tiszteli az emberi jogokat, és ezt a Koránra hivatkozva teszi, holott ez a Korán és a dogmák félreértelmezése.

Irán emberi jogi megítélése meglehetősen rossz, a nők helyzetéről nem is beszélve...

Mondok egy példát: megkérdezték tőlem, külföldön miért nem viselem a hedzsabot (a fejet fedő kendőt – A szerk.), amikor pedig a Korán azt előírja. Csakhogy ez nem így van, nem a Korán, hanem az iráni jogszabályok írják elő, így ha nem viselem, azzal megsértem országom szabályait. Ezt az előírást véleményem szerint el kell törölni, mert az államnak semmi köze ahhoz, mit viselnek a fejükön az emberek. Erről beszélek: nem engedhetjük meg, hogy egyének, vezetők ráerőszakolják nézeteiket a vallásra, erre a szent eszmére. Nem szabad az „iszlám” vagy a „mozlim” szavakat túlhasználni. Ha a „mozlim oktatás” nevében verik a gyerekeket, vagy a „mozlim családjog” értelmében a nők valóssággal a férjükhöz vannak láncolva, akkor persze, hogy mindenki a „mozlimot” kezdi támadni. ĺgy van ez az Iráni Iszlám Köztársasággal is. Nálunk a vallást arra használják fel, hogy megtartsák a hatalmat, ezért is iszlám köztársaság az államformánk. A nők helyzete siralmas, de ez csak a patriarchális társadalom következménye, nem pedig a Korán dogmái írják ezt elő.

Európában a szekularizáció már nem is kérdés többé. Iránban milyen teendők várnak még a reformerőkre?

Én is a szekularizáció híve vagyok, mert a vallás félreértelmezhető. De még három fő terület szorul sürgős felülvizsgálatra: az oktatás, a jogszabályaink harmonizációja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, és a kikényszerítő mechanizmusok kiépítése. Az irániak többsége csalódott a forradalomban és az Irakkal vívott háborúban (a nyolcvanas években – A szerk.), mely rengeteg szenvedést okozott és milliókat kényszerített emigrációba. Khatemiben bíztunk, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem ragadta meg a történelmi esélyt, hogy változtasson a helyzeten.

Éppen a párizsi repülőtéren, az iráni járat felé tartva értesült róla, hogy önnek ítélték az idei Nobel-békedíjat. Akkor lemondta a hazaútját és Párizsban maradt: azt rebesgették, hogy többé soha nem tér haza, miután Khomeini hívei részéről fenyegetések érték.

Ez elképzelhetetlen lenne számomra. Minden ideköt, a családom, a munkám, az alapítványaim (egy gyermekotthon és egy nők helyzetével foglalkozó szervezet), az emlékeim. Irán a hazám. Hiszek abban, hogy Iránban javul a helyzet. Óriási előrelépések történtek, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha nagy számban változnak egy társadalom tagjai, akkor az ország is változni fog. A jog – ugye – a „társadalmi együttélés rendje”. Nos, ha a társadalom változik, akkor a jog is változik. Hiszek abban, hogy ez organikusan, vérontás nélkül elérhető. Hihetetlen meglepetés, sőt sokk volt a díj, mert nem is tudtam, hogy egyáltalán jelöltek. Ezért maradtam Párizsban. A fenyegetésekkel kapcsolatban csak egy mondandóm van: szerte a világon az utolsókat rúgja a félelem és a megfélemlítés politikája. Erre előbb-utóbb rájövünk itt, Iránban is.

Mi a véleménye arról, ahogy a kormány reagált a díjra?

Minden esemény megosztja az embereket, a vélemények különböztek az én esetemben is.

Látta már a díjat? Hová fogja tenni?

Nem, még nem láttam. Szerintem az irodámban a helye.

...Aznap, amikor a kérdéseket leadtam a Nobel-békedíjas irodájában, híre járt, hogy Hamenei ajatollah testőrt állíttatott Ebadi asszony mellé, hogy megvédje „bizonyos csoportoktól”. Az irániak csak derültek ezen: a vallási vezető a saját konzervatív sleppje ellen rendel ki védelmet?

Teherán, 2003. december