Kubány, kozákok, kindzsálok

Szabad szellemű kozákok Ilja Repin híres képén sértő levelet írnak a török szultánnak A Don, a Kubány és az Urál vidékein a padlások és ládák mélyéből előkerültek a régi egyenruhák, és régi ezredek elkezdték újraszervezni magukat. Egy évtized sem kellett hozzá, és a kozákok újra szerves részeivé váltak az orosz valóságnak.

A régi-új jelentőségük elismeréseként Moszkva a múlt héten egy szimbolikus gesztussal visszaállította a kozákok fegyverviselési jogát. Persze nem a lőfegyverekről, hanem a hagyományos keleti tőrről, a kindzsálról van szó. A kormányrendelet arról is gondoskodik, hogy valóban csak a kozákok viselhessék a kindzsált, mert kiköti: az érintetteknek speciális kozákigazolványukat is fel kell mutatniuk, ha a rendőr ellenőrizni kívánná a fegyverviselés jogosságát.

Maga a kozák szó ázsiai eredetű és eredetileg főleg útonállásból élő nomádokat jelentett. A mostani kozákok ősei a XV. század elején az orosz és lengyel földesúri önkény és a jobbágyság elől menekültek délre, ahol létrehozták saját, autonóm közösségeiket. Viszonylagos függetlenségüket az idővel az orosz birodalom részévé vált kozákok a Romanovok uralkodásának végéig megőrizhették. A kozákság a forradalom előtt területi alapon tizenkét hadseregbe tömörült, amelyek mindegyikének élén egy-egy atamán állt. Az európai részeken állomásozó hadseregek (a doni, a kubányi, a terszki, az asztrahányi, az uráli és az orenburgi) nem pusztán katonai egységek, hanem több száz éves hagyománnyal rendelkező mikrotársadalmak voltak.

A kazahsztáni és szibériai ezredek sokkal „frissebben” létrehozott, lazább alakulatok voltak, amelyek általában jóval kevesebb emberből álltak. Ugyanakkor közös volt bennük, hogy a kozákságban élt egyfajta kiválasztottságtudat, amely elsősorban a cári birodalom első számú őrzőinek szerepéből táplálkozott. Minden felnőtt férfit harminc-, később húszéves katonai szolgálatra köteleztek a falubéliekből alakult ezredében. A kozáknak magának kellett gondoskodnia megfelelő lóról, fegyverzetről és egyenruháról is. Cserébe földhasználati jogot kaptak.

1917 gyökeres változásokat hozott a kozákok életében is. Az atamánok kitartottak a cár mellett, de a szegény kozákok ezrei eleinte a bolsevikokkal szimpatizáltak. A kommunisták három kozákköztársaságot is kikiáltottak. A szovjethatalomból gyorsan kiábrándult kozákok újra fegyverhez nyúltak, és csak három év véres polgárháború után sikerült leverni felkelésüket. Moszkva ezután igen kemény kézzel lépett fel a hagyományok ellen, hosszú ideig pusztán azért is halálbüntetés járt, ha valaki nyíltan kozáknak merte vallani magát.

A peresztrojkával együtt azonban új szelek kezdtek fújdogálni a Don mentén is. A 80-as évek végére megjelentek az első kozákszervezetek. Ezeket gyakorlatilag a nulláról hozták létre, tagjai megpróbálták visszaidézni az egykori nagyapák és dédapák örökségét.

Sok minden nem maradt utánuk, legfeljebb néhány elsárgult fénykép, egyenruha, sapka. A „kozák” szónak azonban mágikus vonzása volt, és a dél-orosz vidékeken mind többen azonosították vele magukat. Köztük olyanok is, akiknek egyetlen kozák őse sem volt. De ennek nincs is jelentősége, hiszen a hetvenéves szovjet uralom sikerrel törölte el az egykori közösségek határait.

Ennek köszönhetően jelenleg több tucat kozákszervezet működik Oroszországban és Kazahsztánban. Az új módit megérezve számos egykori párttitkár is atamán mundérba bújt. Egységes politikai arculatról természetesen nem lehet beszélni.

Nagyon leegyszerűsítve, a kezdetektől két fő irányzat létezik: az Alekszandr Martyinov nevével fémjelzett „vörös” Kozák Szövetség, illetve a Viktor Ratyijev atamán vezette „fehér” Oroszország Kozák Hadseregeinek Szövetsége. Ratyijev – korántsem mellesleg – aktívan kiállt Jelcin mellett a ’91-es puccs idején. Politikai irányultságtól függetlenül a kozákok szívesen vettek-vesznek részt a volt Szovjetunió területén zajló fegyveres konfliktusokban. Általában Oroszország oldalán.

A mítosz feltámasztásának része azonban, hogy a kozákok vallják: ők nem oroszok, hanem külön nép. Paradox módon ugyanezek a kozákok elkötelezett hívei az orosz–ukrán–fehérorosz egységből létrejövő Nagy-Oroszországnak. A XXI. századi kozákok azonosságtudatuk keresésében XIX. századi mintákhoz nyúltak vissza. Cár ugyan már nincs, az erős Oroszország eszméje azonban él. És ki más biztosíthatná ennek az új Oroszországnak az erejét, mint a kozák ezredek?

Gondot jelent ugyanakkor, hogy a Szovjetunió szétesése után számos kozák az új, független vagy függetlenségre aspiráló köztársaság területén találta magát. A kazahsztáni, csecsenföldi vagy burjátföldi kozákok hirtelen idegennek érezték magukat a szülőföldjükön.

A kazah hatóságok például betiltották a kozák egyenruhák viselését, és az atamánok fennhatóságát sem ismerik el.

A 90-es évek elején a helyi posztkommunista nómenklatúra persze Oroszországon belül sem szívesen osztotta meg a hatalmát a hirtelen előkerült atamánokkal. Ez több helyen nyílt ellenségeskedéshez vezetett. 1993-ban Rosztovban például kis híján összecsaptak a kozákok és a helyi adminisztrációt védő rendőrök.

A kozák mozgalom minden gyengesége és archaizmusa ellenére egyedülálló példája az orosz vidéki társadalom önszerveződésének. A Don vidékén a hagyományőrzés jegyében éledtek újra a gazdakörök. Több településen a kozák járőrök sikerrel képesek fenntartani a rendet és megelőzni a bűnözést.

És bár a kozákok az eszközökben nemigen válogatósak – bevezetnék például a nyilvános korbácsolást –, a feltámadt mozgalom a civil társadalom sajátos bölcsője lehet.

Miközben mások a megfoghatatlan központi hatalomtól várnak segítséget, a kozákok nem féltek saját kezükbe venni a sorsuk irányítását.

Jelentőségük elismeréseképpen ma már az elnöki adminisztráción belül önálló osztály foglalkozik a kozákság problémáival.

Kozáknak lenni számos orosz fiatal álma. A színpompás egyenruhák, a kiválasztottság-tudat, a férfias táborozások vonzó alternatívát jelentenek a posztszovjet valóság szürke hétköznapjaihoz képest. Bár a mai kozákság fogalmát igen nehéz lenne definiálni, az biztosan állítható, hogy ez több, mint múló divat.

Amíg az új évezred Oroszországa nem találja meg saját arcát, a kindzsálos kozákok is ott sétálgatnak majd a Don partján.

Moszkva, 2001. november