Kistigrisek a Finn-öbölnél

Oroszországtól a Baltikumon kiszámíthatatlan politikája, a múlt miatt rettegnek, viszont gazdasági lehetőségei, piacai, nyersanyagkészletei mágnesként vonzzák őket. Óvatosak, olyasfajta hídszerepet, amilyet Magyarországnak képzeltek el valamikor a Nyugat és Moszkva között, nem óhajtanak játszani, nyomatékosította Rigában Andris Teikmanis lett külügyminiszter-helyettes.

Az Oroszország megtestesítette fenyegetés miatt siet a három balti állam a NATO-ba és az EU-csatlakozásról tartott népszavazásokon Moszkva játszotta a mumus szerepét. Ha nemet mondasz az EU-ra, akkor igent mondasz Oroszországra (és amit jelképez a baltiak szemében, a bizonytalanságra, gazdasági zsarolásra, az olajcsapok orosz oldalon való el-elzárására) – hangzott az EU-pártiak egyik érve.

Tallinnban, a Pärnu utca mentén a piacra igyekszem. Néhány háztömbnyire a belváros, a SAS-Radisson szálló modern épületétől, a Stockmann áruház luxuscikkektől roskadozó pultjaitól, a fényes kaszinóktól valóságos időutazás röpít vissza majd’ fél évszázadot. Igazi orosz baraholka-zsibpiaci viszonyok fogadnak, szegénység, sár, pocsolyák, sziljodkás, sós heringes kishordók, vodkaszag, jebtvojmaty, szitkozódás, kiabálás.

Törékeny kis orosz öregasszony gubbaszt a sátrak mögött, két aprócska, kézzel kötött meleg kendőt kínál. – Vazmi szin, nyedorogo sztojit – vedd meg fiam, nem adom drágán, néz rám megtörten-reménykedve. Mit tehet ez a szegény bábuska a történelemről, a Hitler–Sztálin paktumról, az Észtországnak szállított orosz olaj csapjainak időnként való elzárásáról, kinek a segítségében bízhat?

„A BALTIKUM CIGÁNYAI”

Az észt lakosság kétharmada a szegénységi szint körül, vagy alatta él, hallom a nem észt anyanyelvű lakosságrész (többségükben oroszok) integrálásával foglalkozó alapítvány vezetőjétől. Ehhez a kétharmadhoz tartozik az ott ragadt orosz anyanyelvűek nagy része. A szerencsésebbek a Tallinn hipermodern reptere melletti óriási szocreál, lepusztult, szlömösödő panellakótelepen, a kevésbé szerencsések Kelet-Észtország 25 százalékos munkanélküliség sújtotta településein tengődnek. Tallinnban legalább van munka, másutt alig. Szocialista nagyüzemi munkásokként (nagyüzemük rég tönkre ment) nincs különleges szakképzettségük, emellett döntő többségük nem beszéli az észt nyelvet. Az ország keleti, fejletlenebb, a svéd, finn tőke által legkevésbé kedvelt területein élnek, halmozottan hátrányos helyzetűek.

Günter Verheugen EU-bővítési biztos a minap Moszkvában lüktető sebbe nyúl, azt mondja, az oroszok a Baltikum cigányai, éppúgy megkülönböztetik őket, mint másutt a romákat. A balti vezetők ezt hallván nyelnek egy nagyot, és EU-támogatott integrációs programjaikra emlékeztetnek. Az orosz ajkúak társadalmi beillesztése az EU-tagként megélt első évek egyik kényes témája marad a Baltikumban. Ebben is elkél majd a szomszédok, mindenekelőtt a svéd kisebbséget mintaszerűen integráló finnek segítsége.

Kint a Finn-öbölben csontig hatoló sós szelek süvöltenek, ám benn, a helsinki kikötőnegyedben, a divatos Nokka halászkocsmában biztató aranybarna fény árad az ódon, sárgaréz búvársisak patinássá feketedett ablakai mögé rejtett lámpából. Forró málnaszörpöt iszunk, amit a helybéliek ilyen zimankós időkben szívesen kibélelnek egy féldeci vodkával. Felettünk tornyosul a Uszpenszkij-katedrális, előttünk, az öbölben egy észt halászhajó fordul.

– Nem tartanak-e tőle, hogy a patronált kistestvér, Észtország idővel a fejükre nő, elhalássza a beruházások, a jó üzletek egy részét? – vágok a téma sűrűjébe az asztalnál, Jan Store urat, a finn külügyminisztérium Európa-osztályának főigazgatóját, az ország első számú EU-bővítés-szakértőjét kérdezve. Elmeséli, másfél éve egy felmérés azt mutatta ki, hogy az EU-belépéssel négyszázezer észt (Észtország csaknem teljes munkaképes lakossága) özönli majd el Finnországot. Az alaptalanul pánikhangulatot árasztó jelentés persze végighullámzott a médiában, bekerült a politika darálójába, végül az EU-belépés után érvényes, kétéves munkaerő-mozgási stopban (majd utána hároméves feltételes időszakban) realizálódott. A finn szakszervezetek máris riadóznak, attól tartanak, hogy az olcsó észt, balti munkaerő finn munkahelyek tízezreit sodorja veszélybe.

Péntek délután van, kifogtam a helsinki piajáratot, a finn fővárosból Észtországba tartó víkendezők, egy kis szesztúrára, könnyűvérű lánytársaságra felcsigázott fiatalemberek gyülekezetét. A máskor olyannyira szótlan, magukba forduló finnek most kipirult arccal hangoskodnak, a tallinni útlevélkezelő ablakok előtt álló sok száz utas egy nápolyi népünnepély hangerejével zsinatol. A Helsinkiből Tallinnig tartó, jó másfél órás kompút elég időt ad, hogy az első üveg olcsó észt vodkát legurítsák. Helsinkiben máris radikális alkoholjövedéki adócsökkentésre kényszerülnek, mert az észtek EU-tagságával lehullanak a korlátok az olcsó balti vodka finnországi piactarolása előtt.

Észtország, Lettország, Litvánia gazdasága pezseg. Az észtek az idén a davosi fórumot rendező genfi IMD-intézet világ-versenyképességi listán hat hellyel feljebb állnak, mint mi, és még az EU-tagjelöltek bajnokát, Szlovéniát is megelőzik. Mi lehet a nagyarányú előretörés titka? A kilencvenes évek kezdetének sokkterápiája után a kemény, mindent a piaci erőkre bízó, neoliberális gazdaságpolitika?

SOK DIPLOMÁS, KEVÉS SZAKMUNKÁS

Mit ér egy nemzet tervek, nagyra törő víziók nélkül? Mit érnek az olyan vezetők, akik nem látnak tovább az orruknál, a pártiroda ajtajánál, sleppjük, tőkéscsoportjaik pillanatnyi érdekeinél, a kiskaliberű kakaskodásnál, a négyéves választási ciklusoknál? Mire viszi az a nemzet, amelynek nincs pártokon, kormányokon túlmutató, átfogó fejlesztési terve – kérdeznek vissza erre Tallinnban, Rigában – és Helsinkiben. Tapasztalataim megerősítik ezt az északi józanságot, mert egyik fővárosban sem bukkantam olyan, össznemzetinek álcázott, de valójában pártokra, koalíciókra szabott, bizonytalan körvonalú-időtartamú tervekre, amelyek manapság oly gyakoriak a baltiakkal együtt az EU-ba készülő Duna menti kelet-közép-európai országokban.

Tallinnban, a nemzeti könyvtár pompás épülete egyik szárnyában lévő EU-titkárságon az ország uniós csatlakozását koordináló, gyakorlatilag miniszteri rangú Henrik Hololei úr rokonszenves lelkesedése magával ragad. – Felkészültünk, nagyobb problémákra ezért nem számítunk, az EU-alapokból a támogatásokat fel tudjuk majd venni, mondja magabiztosan. Az észtek nem aprózzák el, országfejlesztési tervük tíz évre szól. Egy évtized múltán megkétszerezik a bruttó hazai terméket, a GDP-t. A stratégiai cél a nemzetközi versenyképesség további növelése, a húzóágazatok fejlesztése, nemcsak Európa, a világ élmezőnyéhez való felzárkózás. Hololei úr, a látnok azonban realista. Amit felvet, Magyarországon is gond. – Túl sok nálunk a közgazdász, a jogász, túl kevés a szakmunkás, az informatikai középvezető, speciálisan képzett mérnök. A tudás alapú társadalom, mondja ki a modern gazdaságirányítás, a good governance kulcsszavát, nem a tudósok társadalmát jelenti, hanem a gyorsan változó helyzet megkövetelte rugalmasság tudásalapját.

Ennek környezete, az észt neoliberális modell hideg hatékonyságával komoly kihívást jelent néhány esztendő múltán a jóval fejlettebb, de a gondoskodó társadalmi modell terhét, (vagy annak maradványait) cipelő skandinávoknak is. Hol van a térségben még egy ország, ahol az áfa csak 18 százalék, a személyi jövedelemadó pedig a regionális átlagnak alig több mint a fele, 26 százalék? És a tallinni kormány a minap csaknem belebukott, amikor a 26 százalékot le akarta vinni 24-re.

A Baltikumban az hírlik, nem másolnak modelleket. Mégis kitapintható, leginkább az észteknél egy öszvérmodell, amely a neoliberális piacgazdaságot (alacsony adók, minimális állami beavatkozás, maximális privatizáció) ötvözné annak tulajdonképpeni ellenpárjával, az irányító államapparátussal. Ez Tallinnban – szemben az általunk ismert poroszosan nehézkes, magyarosan alacsony hatékonyságú típussal – effektívnek, kisméretűnek és rugalmasnak tűnik. Amit az észtek próbálnak, az engem egyes vonásaiban – például a szociális gondoskodás az egyénre, a családra bízásában – a távol-keleti, ázsiai kistigrisekre, a dél-koreai, tajvani, sőt malajziai modellre emlékeztet. És ellentétben áll a bizonyos mértékig szociális foglalkoztatóra emlékeztető, munkahelyteremtő-megőrző kelet-közép-európai minisztériumok, hivatalok szellemével.

A finnektől azonban sok más mellett a katasztrofális helyzetből való kilábalást tanulhatják. Finnország bő évtizeddel ezelőtt modern történelme talán legsúlyosabb gazdasági válságába zuhant, összeomlott legfontosabb külpiaca, a Szovjetunió. A finn sisu, a makacs kitartás azonban átsegítette őket a krízisen. Foggal-körömmel kapaszkodtak a vízióba, hogy a kis északi államot a csúcstechnológiák elterjesztésével a világ élvonalába repítsék. (Ekkor alapozták meg a Nokia-ország mai kiváló eredményeit.) Sikerült nekik, 2003-ban Finnország az IMD-versenyképességi listán a húszmilliónál kisebb lélekszámú államokat tekintve már világelső. Az idén a lista első tíz helyéből ötöt (!) a skandináv államok foglalnak el.

Helsinkiben Store úrtól, Tallinnban Hololei úrtól, Rigában Teikmanis külügyminiszter-helyettes úrtól egyöntetűen hallom a próféciát: a Baltikum és Skandinávia a következő években a világ legdinamikusabban fejlődő-növekvő régiójává válik. Mégis megszületnek a fagy és a hó birodalmának északi kistigrisei?

Csoda, hogy Észtország már nem délre, Kelet-Közép-Európa, hanem északra, Skandinávia irányába veti tekintetét? Henrik Hololei úr úgy gondolja, az EU-nak nem szabad a tagok önállóságát korlátozó merev föderációvá dermednie, engednie kell a regionális kapcsolatok terebélyesedését. Ennek köszönhetően majd a világ-éllovas balti–skandináv régió az EU-n belül is önálló tempóval-programokkal tűnik ki, és a földrajzi-államhatárokat némiképpen megbontva Észak-Németországot, Észak-Lengyelországot is magához vonzza. – Maguknak, magyaroknak sincs okuk az aggodalomra, vigasztal. – Az önök régiója, ha a német gazdaság magához tér a többéves pangásból, dél-németországi, bajorországi, baden-württembergi súlyponttal, Magyarország mellett a szlovákokat, cseheket, Dél-Lengyelországot, Szlovéniát és Ausztriát összefogva hasonlóképpen dinamikus fejlődési szakaszt remélhet.

Ezeket a magasröptű terveket csak kormányok feletti egyetértéssel lehet megvalósítani. Megvan-e ez Észtországban, amely csaknem olasz gyakorisággal cserélgette kormányát a függetlenség tizenhárom esztendeje alatt? – Igen, a gyakori koalícióváltás éppen ezt a sajátos rugalmasságot bizonyítja, mondja a volt miniszterelnök, pénzügyminiszter. Ő az itteni liberálisok vezetője, az elegáns világfi külsejű-stílusú Siim Kallas. Ami nálunk talán még hosszú évekig elképzelhetetlen, politikai utópia, az észteknél már gyakorlattá vált. A parlamenti pártok nemhogy beszélő viszonyban vannak egymással, hanem elvben minden párt minden másikkal koalícióképes.

GOOD GOVERNANCE IGEN, ANYÁZÁS NEM

Érződik, hogy a pártok között sokkal nagyobb a hajlandóság a közös nemzeti érdek érvényesítésére (és adott esetben saját pillanatnyi pártérdekeik visszaszorítására), mint nálunk. És a gyűlöletbeszéd, a szitokátok, a bolsizás-pufajkázás-fasisztázás sem dívik, sem a parlamentben, sem a médiában, mondják beszélgetőpartnereim mind a bal, mind a jobboldalon. Pedig a szovjet múlt miatt nekik sem könnyű. De az sem téma, hogy a liberális Siim Kallas több mint egy évtizeden át a szovjet kommunista párt tagja volt és főszerkesztő-helyettesként dolgozott az akkori központi pártlapnál.

Ez is hozzátartozna a good governancehöz, a jó (intelligens, átgondolt) kormányzáshoz, amiről Tony Blairék Londonban az európai szocdemek bevonásával nagyszabású tanácskozást rendeztek, s amire északon, a három balti állam patrónus országaiban, a finneknél, svédeknél, norvégoknál, dánoknál oly nagy súlyt fektetnek? Mert Helsinkiben is azt hallottam Jan Store úrtól, hogy jó példával igyekszenek a baltiak előtt járni, és a három kis államot – elsősorban Észtországot – diszkréten, nehogy megbántsa őket az esetleges túl nagy igyekezet, egyfajta toleráns, hatékony kormányzásra ösztönözni.

Ennek a türelmes, tapintatos segítségnek lenne az egyik hozadéka, hogy az észtek több vonatkozásban, például az igazgatás szervezésében is leköröztek bennünket. Mikor jutunk mi az információs társadalom kiépítésében addig – a mai észtországi helyzetig –, hogy a lakosságnak csaknem egyharmada interneten küldi be adóbevallását, kétharmada a világhálón intézi bankügyeit?

Bő egy évtizede Észtország és a másik két balti állam lestrapált szovjet tagköztársaságként váltott rendszert, úgy tűnhetett, Magyarország – amely akkor, a kilencvenes évek elején már az EU-csatlakozáson dolgozott – fényévnyire távolodott tőlük. Budapest fölényesen vezette a kelet-közép-európai versenyképességi, EU-érettségi listákat. Aztán néhány év alatt gyökeresen megváltozott a helyzet. A magyarok lelassultak, az észtek, lettek, litvánok meg felpörgették a tempót. Ma, 2003 végén a Deutsche Bank által negyedévenként összeállított, a csatlakozókat figyelő EU-érettségi sorrendben Észtország a második, Lettország az ötödik. Az a benyomásom, az észt lakosság felső harmada ugyanúgy, talán jobban él, mint a magyaroké. Az észt, lett városokban újabb, nagyobb, drágább autókat láttam, mint Budapesten. Pénzük stabil, az inflációt nyugat-európai szintre szorították le, az emberek sok mindent hitelbe vesznek, ami jelzi, bíznak a jövőben, a gazdasági fejlődésben (és a bankok is bíznak bennük, ha elfogadható kamatra áru-, lakáshiteleket adnak.) Ám a kilencvenes évek sokkterápiája sok kisparaszti gazdaság számára végzetesnek bizonyult. A Tallinn–Riga út mentén, kiváltképpen észt területen sok a parlagon maradt termőföld. A fellendülés elsősorban a nagyobb városokban érződik.

Mi fogott meg a leginkább néhány napos balti körutamon? Mindenek előtt az otthoni, a politikába belefáradt, kiábrándult hangulat ellenpárja, a dinamizmus és az óvatos, megalapozott derűlátás. Pedig a baltiak, észtek is túl vannak egy s máson. Tallinnban például sokkal radikálisabb – majdhogy azt nem írtam: pusztítóbb – sokkterápián, privatizáción. Itt sem úszták meg az átmenetet botrányok nélkül, a korrupció sem ismeretlen fogalom, mi több a három balti állam között is voltak olyan kereskedelmi súrlódások (a disznóhúsháborút emlegetik), amilyeneket mi a visegrádi négyek történetéből ismerünk. Ám lehet valami abban, amit észt barátaim kedves élcelődéssel, de nem alap nélkül mondogattak: Ha így haladnak a dolgok, néhány esztendő múltán az élmezőnyből visszapillantva integetünk nektek, magyaroknak, a középmezőnyben kullogóknak.

Dunai Péter, Helsinki, Tallinn, Riga, 2003. december