Keletre néző szobák a Rajna partján

Junusz Kanuni, az Északi Szövetség külügyminisztere a pódiumon és a tévékamera keresőjébenReutersA szorgalmasabbak és szerencsésebbek – akiknek jutott hely – a három aprócska munkaszobában a laptopok billentyűit nyüstölik. – Mi az ördögöt írjak? – kesereg a kolléga a Berliner Zeitungtól. Kétszáz sort várnak tőlem, és igazában nem történik semmi.

Odafent az éteri magasságokban, a Petersberg-hegyen trónol az elérhetetlen központ, a szürrealisztikus kafkai kastély, amelyben – gondolhatjuk innen lentről, a Rajna-part békaperspektívájából – titokzatos dolgok történnek. A hegyet légmentesen elszigetelik a külvilágtól, a kastély körüli erdősávot nappal is megvilágítják a hatalmas teljesítményű reflektorok. Mindenki felajzva várja a híreket, az áttörést, lesi a kastély felől kígyózó utat, hátha feltűnik rajta egy sokatmondó gépkocsisor, egy fontos embert ide, az alvilágba, közénk lefuvarozó nagy fekete autó.

De lehet-e áttörést várni ezen a tárgyaláson, ahol a partnerek jelentős része afféle szalon afgán, évtizedek óta külföldön, emigrációban élő értelmiségi? És van-e ezeknek egyáltalán tényleges hatalma egy Magyarországnál hétszerte nagyobb, kétszer népesebb, zord, sziklás országban, amely az elmúlt húsz évben a történelem egyik legnagyobb ugrását tette meg – visszafelé a középkorba? Van-e beleszólásuk az otthon történtekbe? Nézem az ARD reggeli hírműsorában nyilatkozó jól ápolt, szoláriumszínű, gondosan kisminkelt, okos és szép érett afgán asszonyt, Rona Manszurit, az olasz emigrációban élő Zahir Sah, afgán exkirály tanácsadóját. Vajon mekkora befolyása lehetne a tálibokra, vagy az őket a minap felváltó Északi Szövetség (ÉSZ) harcosaira? Mondjuk arra a fiatal ÉSZ-katonára, aki a német tévéoperatőrök szeme- és kameraláttára összerugdosott, megkorbácsolt a nyílt utcán Kabulban egy csoport asszonyt?

Kabuli újságíró kerestetik

Afganisztánban ma az diktál, akinek fegyvere van. A Petersbergen azonban nem látni egyetlen szalonnássá zsírosodott turbánt, az afgán hegyi pásztorok faggyús-büdös birkabőr mahaláját sem. A négy tárgyalócsoportból – amelyek maguk sem egységesek, hiszen legalább kettő közülük, a ciprusiak és a pesaváriak, maguk is egy konferencia részvevőinek összességét jelentik – egy, vagy kettőnek van tényleges befolyása, ezek rendelkeznek elegendő puskás emberrel. Ezek nem is akarják a hatalmat megosztani, eszük ágában sincs nemzetközi békefenntartó csapatokat odaengedni. A többiek legfeljebb egy vitaklub részvevőinek felelnek meg. Vajon mit tárgyalhatnak ezek egymás között?

Modern szekértáborként közvetítőkocsik tucatjai veszik körül a königswinteri Maritim szálló épületét, technikusok százai kezelik a surrogó videomagnókat, a sziszegő kábeleket, a napraforgóként felnyíló reflektorokat. Kamerateamek járőröznek az üdülőkisváros, Königswinter utcáin, a rakparton. A különtudósítók kínjukban egymást interjúvolgatják. A legnagyobb keletje a sötétebb bőrszínű kollégáknak van, mindenki abban bízik, hogy „igazi” afgán akad kamerahorogra. Legendák keringenek, mellettem a fiatal iráni újságírónő esküszik rá, hogy látott egy igazi, Kabulból jött kollégát. A Deutsche Welle afgán szekciójának riportere, egy választékosan öltözött, választékos németséggel beszélő, évtizedek óta itt élő afgán úr szerint senki sincs itt Kabulból. – Tudja, ott még olyanok a viszonyok... – Tudom, válaszolom, de a Der Spiegel szerint Kabulban már sugároz a rádió, sőt a tévé is.

A népszerűségi lista második helyén a pakisztániak vannak, de az angolt hasonló akcentussal beszélő indiai sajtósok is keresettek. Az egész világ újságírói itt szoronganak, mexikóiaktól a japánokig, kivéve az érintetteket. Órákkal a délután kettőre meghirdetett napi sajtóértekezlet előtt már be kell ülni a médiahajó nagytermébe, mert a sajtótömeg elképesztő. A világsajtó számos öreg rókája, Moszkvát, Teheránt, Afganisztánt megjárt rutinos tudósítója itt ácsorog. Ben Wedeman, a CNN közép-ázsiai ásza jegyzeteit rendezgeti. Luigi, a RAI bőven nagypapakorú kameramannja, aki megpihenni lecsüccsen mellém, az egyik, órákkal azelőtt lefoglalt „olasz” székre, két szusszanás között elmeséli, hogyan forgattak a hatvanas évek elején a pesti parlamentben. Itt látom Elainet, az amerikai újságírónőt, akivel közös moszkvai tudósító korszakunkban, a nyolcvanas évek második felében valahol Kabul, Mazari-Sarif, Kunduz, Sindand felett együtt kucorogtunk a szovjet légierő An–24-esében. Aggódva figyeltük az orosz kiskatonát, aki fejét ki-be dugdosta egy, a repülőgép oldalán külön erre a célra kiképzett plexi buborékablakba, lefelé kémlelve, nem látja-e valahonnan a gép felé száguldani a fehér füstcsíkot, az amerikai Stinger rakétát. A Stingertől ma az amerikai helikopterpilóták rettegnek. Ma nekem, holnap neked, tartja az iszlám világban sem ismeretlen szólás.

Várjuk a sajtóértekezlet kezdetét, vitatkozunk. A média Afganisztán-csatája éppoly áttekinthetetlen, zavaros, manipulált benyomást kelt, mint maga az igazi háború. Mi is voltaképpen a Talibán, az al-Kaida? Egy gátlástalan szervezet, amely a kábítószergyártással, az alapanyagul szolgáló máktermesztés ösztönzésével terroristaakcióit finanszírozza – mondják a szakemberek. Ellenkezőleg, a Talibán megtiltotta a kábítószer-termelést, és Afganisztánban csak a tálibok bukásával virágoznak fel ismét a mákültetvények, sugallja a Süddeutsche Zeitung tegnapi négyhasábos szalagcíme. Kinek van igaza? A tekintélyes lapnak, vagy a szakértőknek?

Lakhdar Brahimi algériai diplomata, az ENSZ Afganisztán-főmegbízottja, aki most itt, Bonn mellett, a Petersbergen kínlódik a konferenciával, kutyaszorítóba kerül. Saját testülete ellen kell beszélnie, meg kell vallania, hogy a kéksisakosok nem alkalmasak a békefenntartásra. Brahiminak néhány éve egyszer már beletörött a foga Afganisztánba.

Brezsnyev és a Mercedes

Most, másodszori nekifutásra nem vallhat kudarcot. Bosznia intő példaként figyelmeztet. A Balkánon a szervezetlen, rosszul irányított-felszerelt, rossz mandátummal felruházott ENSZ-katonák – személyükben maga a világszervezet – példátlan megaláztatást szenvedtek el Milosevics etnikai tisztogató, gyilkoló martalócaitól. És ott lebeg az ENSZ-csinovnyikok rémálmaiban Kambodzsa árnya. A délkelet-ázsiai országban, amely éppoly széttagolt, megosztott volt, mint ma Afganisztán, az elhibázott taktika, stratégia, a rosszul kivitelezett ENSZ-akció, a tonnaszámra készíttetett felesleges szakértői jelentések több milliárd dollárt emésztettek fel hiábavalóan.

A német házigazdák visszahúzódóak. Pontosan, precízen végzik a dolgukat (igaz, ezer médiaemberre nem számítottak), szervezik Petersberg, Königswinter életét. Még a Bonnból ide járó, a Telekom-Express nevet viselő metró-villamos is zavartalanul gördül a rakparton, pár méterre a Maritim szállótól és az előtte a Rajnán horgonyzó médiahajótól. Leszállok a villamosról, egyenesen fel a sajtóhajóra. A kutya sem kéri a papírjaimat, tízkilós útitáskámmal kényelmesen felcaplatok. Úgy fölrobbanthatnám az egész alkotmányt, mint a pinty. A szemben lévő Maritim szállóban, ahol a német külügy sajtóosztálya működik, átveszem az akkreditációs papírjaimat. Kitűzöm a kétsoros, több műanyag lapból álló plecsniket, úgy nézhetek ki, mint egy valamikori szovjet pártfőtitkár.

Mondjuk Leonyid Brezsnyev, akire az itteni idősebbek még elszörnyedve emlékeznek. 1973-ban ő és kísérete itt lakott fenn a Petersberg-kastélyban. Harmincezer rendőr, katona vigyázott a biztonságára – csaknem hiábavalóan. A németek megajándékozták az autómániájáról híres szovjet pártfőtitkárt egy Mercedes 450 SLC álomkocsival. Ebből aztán nagy baj támadt. Brezsnyev azonnal ki akarta próbálni a járgányt, és ki mert volna ellentmondani a világ legnagyobb hatalmú diktátorának? Melléültették mitfárernek a Mercedes legjobb tesztpilótáját, és elkezdődött az őrült rodeó a Petersbergről Königswinterbe kanyargó hegyi szerpentinen, az erdőben. Brezsnyev persze ronccsá törte az autót, a szovjet pártfőtitkár sohasem forgott ekkora életveszélyben, és csak a Mercedes egyedülálló biztonságosságának köszönhető, hogy megúszta. A sokat átélt tesztpilóta viszont az úton rosszul lett.

Horst Jüntgen, a Petersberg-kastély igazgatója felkészült a szokatlan vendégekre. Az afgán politikusokat igyekeztek olyan szobákban elhelyezni, amelyek keletre, Mekka felé néznek. Az étlapról eltűntek a sertéshúskészítmények, csirke-, bárányétkekből válogathatnak Zahir Sah kifinomult értelmiségi tanácsadói. Nem szolgálják fel az itteni lankákon termett jóféle rajnai fehérborokat, helyettük a vendégek a Kabulban sem ismeretlen gránátalmaszörppel enyhítik szomjukat. Az időzítés nem a legjobb, ramadánban, a mozlimok böjti hónapjában járunk, napfelkelte és napnyugta között a hívők sem ételt, sem italt nem vehetnek magukhoz. Emiatt a Petersberg személyzete korán kel (reggeli hajnali öt órakor) és későn fekszik.

Közben a médiahajón váratlan bejelentés hangzik el: fontos ember jön „fentről”, Junusz Kanuni, az ÉSZ-nek, a négy tárgyalócsoport legfontosabbikának a vezetője. Megjelennek az első markos zakósok, fülük mögött pajzánul kunkorodó kis vezeték árulja el hovatartozásukat. Szigorú szemmel pásztázzák a hullámzó újságírótengert. Nem ok nélkül: ide, aki korábban érkezett, mindenfajta ellenőrzés, mágneskapu, csipogó fémjelző kézi készülék híján azt hozhatott magával, amit akart, egészen a hatvan milliméteres páncéltörő HSN-ágyúig bezárólag.

Három mesterlövész sebtében felkapaszkodik a hajó tetejére. Lépteik kísértetiesen konganak, alakjuk, puskájuk áttűnik a nagyterem felső, fémvázas tábláin, miközben Kanuni beszél és rendes mozlim voltát bizonyítandó tüntetően morzsolgatja a kezében tartott Korán-olvasó szemeit. Közben azon töprengek, hogy lehet egy ÉSZ-hez tartozót egy tálibtól megkülönböztetni. Az ÉSZ vitézei legalább olyan kegyetlenek, mint a tálibok és az al-Kaida. Ám nem törnek világhatalomra, nem akarják kiirtani az emberiség azon részét, amely nem fogadja el őket új világhódítókként. A hatalom kérdését egymás között intézik el az errefelé dívó Kalasnyikovval, kézigránáttal, torokelmetszéssel, ami politikailag-morálisan ugyan nem korrekt, viszont nem veszélyeztet sem New York-i felhőkarcolókat, sem kormányépületeket.

Nő, nagy kendőben

Az ÉSZ delegációja példás nyársatnyeltséggel ül előttünk. Az egyetlen nő, a nagykendős Amena Afzali, az északiak szerint az egyenjogúsági nőmozgalom rettenhetetlen harcosa rendíthetetlenül hallgat. Ijedt tekintettel nézi a hallgatóságot, szemében nyomát sem látom a forradalmi lobogásnak. Amit a német tévében a kabuli asszonyok minapi összerugdosásáról közvetített képsorok után nem is nagyon csodálok.

Hírnök jő lélekszakadva. Az ÉSZ embereinek mozgékony mindenese a főnök fülébe súg valamit. Kanuni felpattan. Elvonul a gyülekezet, beülnek a kék lámpás Mercikbe, irány a hegy. Lemászhatnak a tetőről a mesterlövészek is. A médiahajó biztonsági főnöke verejtékes homlokát törölgetve elégedetten sóhajthat fel, vége, megúsztuk, legalábbis mára. Be kéne dobni egy sört, valamiféle jó helyi árpalét, mondjuk egy félliteres Kölscht.

Bonn–Königswinter–Petersberg, 2001. november