Intő szülői válaszokból

Nem tudom, mások mint szülők hogyan csinálják. Lehet, hogy csípőből meg tudják válaszolni a kiskorú csemetéik által feltett napi kétszáz kérdést. Itt nem olyanokra gondolok, hogy keleti vagy nyugati irányba forog-e a Föld, vagy hogy miért éppen kék színű az ég. Az ilyeneket – némi tudományosságot mímelve – még meg lehet magyarázni. Vannak azonban ezeknél sokkal fogósabb kérdések is. Az is lehet, hogy más szülőknek minden esetben négy válasz közül kell a megfelelőt bekarikázniuk. Vagy talán gondolkodási időt kérnek, esetleg átmeneti időre mentelmi jogért folyamodnak valahová.

Szóval, a „gyermekeknek adandó válaszok” tantárgyat egyáltalán nem tanították nekem, de az is lehet, hogy az egészet ellógtam, és most vagy blöfföltem, vagy nagyothallást mímeltem, ha kiskorú utódaim kérdéssel illettek. Korrepetítort sem sikerült találnom. ĺgy hát minden határeset után megpróbáltam taktikát változtatni.

Ha jól emlékszem, kudarcsorozatom egy lezárt vasúti átjáró előtt kezdődött, amikor hosszasan elméláztam óvodáskorú fiam kérdésén, hogy „apu, a mozdony miért húzza a szerelvényt?” Na, szóval miért is húzza? Azt mégse válaszolhattam neki, hogy azért, mert magától nem tud menni (akkor meg úgyis azt kérdezte volna, hogy miért nem). Erre a kérdésre is máig keresem a markáns választ. Máig kísért a tanácstalanság, ha eszembe jut azon a szúnyogcsípéses nyári estén feltett kérdése, hogy hányszor több a szúnyog, mint az ember.

Mindegy. Az ilyen jellegű gyakori leégést feldolgozandó elhatároztam, hogy taktikához folyamodom, hogy a maradék szülői tekintélyem már tovább ne csorbuljon. A legjobb lesz, ha az erkölcsi értékekre irányítom gyermekeim figyelmét. A pozitív gondolkodásmódra. A kérdés nem a „miért”, hanem a „hogyan jó, miért jó”. Például, ha valamelyikük megkérdezi, hogy „apu, annak a bácsinak miért olyan piros az orra?”, akkor a válaszom így hangzik majd: „Nem a színe a fontos, hanem az, hogy van orra, amelyen keresztül nagyszerűen tud lélegezni.” Vagy ha azt kérdezik, hogy „apu, a rágógumi papírját miért dobtad ki az autó ablakán?”, akkor azt válaszolom, hogy „nézzétek csak, milyen szépen süt a nap!” ĺgy legalább ők is tudják, hogy kell ezt csinálni. Majd egyszer ők is szülők lesznek.

Persze, a látszat néha csal. A legegyszerűbb dolognak az tűnt, hogy a tévében a szereplőket kategorizálnom kellett – válaszul a kérdésükre, hogy melyikük a jó és melyikük a rossz. A Tom és Jerryben – kisebb és gyengébb lévén – az egeret minősítettem jónak. A Magyarország–Norvégia-focimeccsen – ugyanilyen okból – a magyarokat. Amikor azonban a híradóban az utcai tüntetők és a rendőrök dulakodását néztük, megint hosszasan elméláztam a válaszon, és máig abban az állapotban maradtam.

Azt hiszem, nem fogom tovább erőltetni a dolgot. A legjobb lesz, ha ezentúl mindig értetlenséget mímelek. Nem tudna valaki tanácsot adni?