India–Pakisztán: vajon merre billen a libikóka?

Jelenleg Indiából Európába két órával hosszabb az út a normálisnál, pusztán azért, mert a gépeknek meg kell kerülniük Pakisztánt. Az előzmény: 2001 decemberében terrortámadás érte az indiai parlament épületét, s akkor a két ország a háború szélére sodródott. India a pakisztáni titkosszolgálatot vádolta, „megtorlásként” pedig minden közlekedési kapcsolatot felfüggesztett fő regionális riválisával. A néhány hónapja érzékelhető enyhülés első jele még a nyáron az volt, hogy elindulhattak a buszjáratok Újdelhi és Lahore között. A múlt héten Pakisztán tűzszünetet hirdetett a Kasmíron át húzódó ellenőrzési vonal mentén, ehhez India is csatlakozott. Az igazi próbatétel januárra várható: egy regionális értekezletre Iszlámábádba utazik Atal Bihari Vadzspaji indiai miniszterelnök, s a nagy kérdés: vajon találkozik-e Pervez Musarraf pakisztáni elnökkel.

Még a legoptimistább megfigyelők is rendkívül bizonytalanok abban, mi lehet a kimenetele a két ország új keletű, nem minden amerikai nyomástól mentes közeledésének. A legvitatottabb kérdésekben ugyanis annyira távol áll egymástól a felek eredeti álláspontja, hogy szinte elképzelhetetlen a kompromisszum. Tét mégis van, hiszen mégsem mindegy, hogy miközben nem értenek egyet Kasmír hovatartozását illetően, jár-e a busz a két ország között. Mint a világ annyi más konfliktusában megfigyelhető, az indiai-pakisztáni viszonyban is a hidegháború utáni lassú átrendeződés, az erők és a hangsúlyok „újrarendezése” zajlik. Azzal a kitétellel, hogy az eredeti ellentétet még mindig nem sikerült felszámolni.

Pakisztán az USA szövetségese maradt, ám a közvélemény nagy része gyűlöli a szövetségest. A New Yorkot és Washingtont ért terrortámadások után az amerikaiak jelentős fordulatot követeltek Iszlámábádtól. Ma már nyílt titok, hogy mind a tálibok afganisztáni uralmának megteremtésében, mind a kasmíri szeparatista-terrorista mozgalmak felvirágzásában elévülhetetlen szerepe volt a pakisztáni titkosszolgálatnak és a hadsereg bizonyos köreinek. Ezt a folyamatot a közvélemény tekintélyes részének nyilvánvaló szimpátiája kísérte.

Musarrafnak nem is könnyű most lenyeletnie a néppel azt a békát, melyet a szembefordulás testesít meg. A jelek szerint nemigen van más választása. Néhány hónapja még az ország nagyvárosaiban folyt a nyílt toborzás a különböző kasmíri félkatonai szervezetekbe, most pedig lassan a letartóztatások ideje van itt.

Az amerikaiak terroristalistájukra tették a két legerősebb kasmíri szervezetet, s név szerint kérik a legfontosabb vezetők letartóztatását. India pedig örömmel kapcsolódik ebbe a folyamatba. Újdelhi régi vádja szerint a pakisztáni kormány és hadsereg intenzíven támogatja, hogy a terroristák átszivárogjanak Indiába, s ott merényleteket kövessenek el.

Az amerikai fellépés az ő érveiket erősíti. A hatalmas országban nincs olyan robbantás, amelyet ne fognának két percen belül valamelyik kasmíri szervezetre, pedig ilyen akció akad szépen. Az indiai kormány legfontosabb követelése, hogy szüntessék meg a terrorszervezetek támogatását. Amíg ez nem történik meg, Újdelhi semmilyen tárgyalásra sem hajlandó. Cserében létezik pakisztáni vád is: Indiában elnyomják a mozlimokat, pedig ott ennek a vallási közösség több tagot számlál, mint ahány lakosa van Pakisztánnak.

Az amerikai figyelmet az is indokolja, hogy két atomhatalomról van szó. Az atomfegyverrel való verbális fenyegetés eddig nem szerepelt egyik ország eszköztárában sem. A kasmíri ellenőrzési vonal térségében azonban egymillió katona van fegyverben folyamatosan, s egy formálisan is kirobbanó háború eszkalációja kiszámíthatatlan következményekkel járhat.

A 2002 elején kibontakozott válságot éppen ezért sietett Washington lehűteni. Mint azonban az Egyesült Államok Ázsia-politikájában szinte megszokott, gyakorlatilag semmilyen elképzelésük sincs arra nézve, milyen megoldásokat lehetne találni. A helyzet normalizálására való törekvést általában a pakisztániak nem érzik érdekük szerint valónak, hiszen az a jelenlegi helyzetet konzerválná, s ez éppen nekik nem tetszik.

A mostani enyhülés Újdelhiből indult. Vadzspaji azt mondta, az ő életében ez az utolsó próbálkozás, hogy jusson valamire Iszlámábáddal. Javaslatai tulajdonképpen az alapvető kontaktusok helyreállítására vonatkoztak: járjon busz, vonat, repülő, az öregek gyalog is átkelhessenek a határon, működjenek együtt a parti őrségek, ne molesztálják egymás halászait, s ismét dolgozzanak diplomaták a két ország nagykövetségein. Az indítvány tehát nem más, mint a 2001 decembere előtti állapotok helyreállítása. S ha ez megvan, továbbá teljesítik a nehezebben megítélhető feltételeket (átszivárgás stb.), akkor lehet szó arról, hogy a legfőbb vezetők is tárgyalásba bocsátkozhassanak egymással. Igen ám, de miről? Ha az említett problémák megoldódnának, Indiának már a kulturális cserén és a kereskedelem fejlesztésén kívül nem lenne miről tárgyalnia.

A belpolitikai viszonyok jelenleg mindkét országban többé-kevésbé kedveznek az enyhülési folyamatnak. Musarrafnak a saját érdekében valahogy meg kell próbálnia ellensúlyokat teremteni a radikális iszlám térhódításával szemben. Indiában pedig nagy választási szezon előtt állunk, melyben pozitív szerepe lehet a kasmíri ügy részleges pacifikálásának. Nem elképzelhetetlen azonban, hogy megmozdulnak az ellenerők is. A szeparatisták ellentmondó nyilatkozatokat tettek az elmúlt napokban, s a hindu fundamentalistákra is mindig lehet számítani. Libikókáról van szó, mely bármely pillanatban elindulhat az ellenkező irányba.

Peking, 2003. december