Ilyen országban élünk

A kötet megjelenésének időszakában Szlovákia egy gazdaságilag felívelő és közpolitikailag is demokratikus pályán állt. Most, húsz esztendővel később ön pesszimistább hangulatban van?

Pusztán pesszimizmussal nem megy sokra az ember. Már csak azért sem, mert az a látásmód elterelheti a figyelmet a lényegről, a valós problémák indokairól. És ez már egy okkal több lehet, amiért nem jutunk előre. Jobb nevén nevezni a dolgokat.

Jó, tegyük! Tehát visszanézve, 2004-ben milyen szándékból született az a könyv?

Nemcsak az akkori hazai politika és társadalmi hangulat egyéni reflexiójának szántam, hanem számos vonatkozásban az itteni kisebbségi lét gondolatvilágának személyes meglátású tükre is. Ma már azt mondhatom, hogy a kisebbségi jogok tekintetében 2004 óta Szlovákiában kétségtelenül előbbre léptünk, szerintem, leginkább a 2016 és 2020 közötti parlamenti ciklusban. Ezért volt kissé bosszantó, hogy a saját közösségünk soraiból éppen ebben az időszakban arattuk a legtöbb nemtetszést. Az utóbbi három és fél évben pedig a matoviči kormánykoalíció a kisebbségi jogok kérdéskörét közömbösen kezelte, így ha, akkor csak részeredményeket sikerült elérni. Erre a kormányzati érdektelenségre Robert Fico októberben már csak ráduplázott, amikor rögtön az új kormány első ülésén úgy menesztette posztjáról a kisebbségi kormánybiztost, hogy két teljes hónapig még csak az utódját sem kereste.

Ezen túllépve, mifelénk nem mindennapos dolog, hogy alig hét-nyolc héttel az új kormány beiktatása után országosan már tömegek tüntessenek a kabinet több meghirdetett célja ellen.

Igen, és erre a ’89-es rendszerváltás óta így még nem is volt példa. Robert Fico most látható hévvel és olykor a demokratikus politikai eszközök határán gyakorolja kormányfői hatalmát. A Speciális Ügyészség meg a büntetőjogi reform ügyében pedig minden eszközt megragad ahhoz, hogy mielőbb elérje remélt célját. Persze, az szintén igaz, miszerint azért, hogy Szlovákiában a helyzet napjainkra így alakult, az előző Matovič- és Heger-kormányok sokban felelősek. Hiszen 2020 tavasza után az emberek hamar elvesztették bizalmukat az akkor még biztos alkotmányos többséggel indult nagykoalícióval szemben. Mindez újra nyeregbe segítette az egy-két évvel korábban nagyot bukott, majd az ellenzékben demagóg módon politizáló Robert Ficót. Neki a visszavágás ambícióival már csak le kellett hajolnia a hatalomért.

Az, ami most az igazságügy reformját hirdetve nyílt kormányzati szándékként készül, az szimpla revans vagy akár hazárdjáték is a demokrácia elveivel?

Úgy gondolom, ez tulajdonképpen egy elhatározott politikai revans. Fico bosszúállása, hogy bebizonyítsa, képes megállítani és megtorolni az őellene meg az ő szűkebb körével szemben indított bűnvádi eljárásokat.

Nyugtalanító állapotába csúszhat nálunk a szolid jogállam?

Egyelőre a törvényjavaslatok szintjén zajlik minden. A perdöntő az lesz, amit a parlament végül is jogerőre emel. Akkor fog reálisan kiderülni, hogy a kormánykoalíció komolyan eltorzította-e a jogállam demokratikus normáit. Mert ha igen, akkor viszont baj lesz, és amit feltehetően az Európai Bizottság sem hagy erélyes megintés nélkül.

Mindenesetre több köztiszteletben álló jogász és politológus véli úgy, hogy a kormány most lényegében önamnesztiát készít az úgynevezett „mi embereink” számára.

Nagy kérdés, hogy ez zokszó nélkül sikerülhet-e. Mert nem hiszem, hogy ha valaki bizonyítottan nyakig sáros például egy súlyos korrupciós bűnügyben, akkor az illető azt szárazon megúszhatná. Viszont a BTK néhány tényleg túlszigorított büntetési tételének objektíven is indokolt csökkentése még nem jelent okvetlenül, úgymond, önamnesztiát. De ezt az egész témát valóban több szempontból és tágabban is feszegetve, kivetnivaló vétségként akár az is felvethető, hogy az utóbbi két-három évben akadtak újságírók, akik nem egy kényes eset élő jegyzőkönyveinek „kibeszélésével” kellemetlen helyzetbe hozták az adott bűnügyben hivatalosan eljáró rendőri vagy igazságügyi szerveket. És a matoviči–hegeri hatalom ezt szótlanul eltűrte.

Ön Robert Ficót az ő politikusi karrierjének első éveitől ismeri. Ennyi idő múltán ma miként jellemezné őt?

Lényegében 1998-tól követem a pályafutását. És jelenleg nyilván az munkál benne, hogy okkal vagy ok nélkül, de ő is a bűnüldöző szervek látószögébe került. Azt nehéz megmondani, hogy a bosszúállás eleve az egyik karakterjegye-e, amit korábban ügyesen leplezni tudott, vagy csak most hajtja őt egy erős bosszúvágy. Amikor viszont 2016-ban koalíciós partnerek lettünk, közelebbről akkoriban egy befolyásolható politikusnak ismertem meg, aki a vitás kérdésekben és a politizálás tónusában – például az elhíresült sorosozás dolgában – képes volt visszafogni magát. A jelenlegi kormánykoalíciónak azonban egyedül ő az igazi megmondóembere. Ez is erősíti róla azt a benyomást, hogy kormányfőként akár a demokrácia medréből kilépve, de gyorsan keresztülvigye a számára személyesen annyira fontos igazságügyi reformot.

Még gyakorló politikusként ön hol indulatosan, hol hűvös mértéktartással reagált bizonyos helyzetekre. Ma miként látja: eléggé határozott nálunk a civil társadalom és kiáll a demokrácia védelmében?

Hogy a civil szféra most is van-e olyan erős, mint például 2018-ban a Kuciak-gyilkosság után volt, azt egyelőre kétlem. Akkor a Tisztességes Szlovákiáért mozgalom létrejötte, illetve a lakosság országos összefogása egy kettős politikai bérgyilkosság utáni hatalmas társadalmi fölháborodás következménye volt. Ma azonban egy demokratikusan lezajlott parlamenti választást követő helyzetről beszélünk. Ha a civil szféra most is korrekt célokkal és erőteljes polgári szándékkal fog fellépni, úgy joggal lehet abban bízni, hogy az tömegeket tud megszólítani. Ami ennek egyik lehetséges akadálya, hogy az emberek az utóbbi két-három év politikai viszályait látva általában kissé rálegyintősek lettek. Alapjában véve belefásultak a megosztott hazai társadalom örökös vitáiba, a folytonos szembenállásba. Mára eltompult az emberek ingerküszöbe, és esetleg kevésbé érzékenyen fognak reagálni a napi politika homályos üzelmeire.

A Magyar Szövetség a régiók pártjaként is határozza meg magát. Dél- Szlovákiában mégsem kapcsolódik be a jogállamot védő ellenzéki tüntetések szervezésébe. Elég ezt azzal igazolni, hogy kisebbségi és parlamenten kívüli párt?

Már régen nem az én tisztem, hogy az efféle kérdésekben éceszeket adjak. Ellenben éppen a minap olvastam azt a Berényi Józseffel készült nagyinterjút, amelyben a párt elnökségi tagja egyebek mellett kifejti: a kisebbségi pártnak mindig együtt kell működnie az aktuális kormányzattal, így hát természetesen Robert Fico kormányával is. Rendben. De akkor ez miért nem volt ugyanígy érvényes a 2016 utáni időszakra is, amikor a harmadik Fico-kormányban a Híd a kisebbségpolitika kérdéskörében tagadhatatlan eredményeket ért el, ráadásul a mainál egy sokkal követhetőbb belpolitikai helyzetben? Ezért hát úgy gondolom, hogy a szlovákiai magyar választók eredményes képviseletéhez, a politikusok részéről, az objektivitás szintén szükségszerűen hozzátartozik. Vagy legalábbis hozzátartozhatna. Minden más „kifelé” sem jó jel.

Egy negyedév távlatából okoskodva, miért szavazott szeptember 30-án a magyar választók 40 százaléka szlovák pártokra?

Mondjam egyenesen, hogy a szlovákiai magyar politika állandó perlekedése miatt? Hiszen nem sokkal azok után, hogy az elődpártokból 2021 őszén megalakult a Szövetség, a pártban hamarosan kiújultak a korábbi viták. De immár belső feszítő erővel. Pedig egy gyűjtőpártban holmi erőfölényből adódóan nem lehet kizárni a különböző vélemények és álláspontok sokrétű jelenlétét. Nem lehet mindig csak egy irány, egy vélemény, egy igazság a hangadó; ahogyan a szlovákiai magyar választó sem óvodás, hogy ne látta volna ezt a diszharmóniát. Végső soron ennek következménye lehetett a szeptemberi kudarc. Ugyanakkor tanulságként nem mellékes szempont visszagondolni arra, hogy a kezdeti időszakban, a 2021 őszén-telén készült első felmérések a Szövetségnek még hatszázalékos támogatottságot mutattak...

Ha kifejezetten személyeset is fölvethetek, úgy ön mit gondolt akkor, amikor az idei választási kampány finisében a magyarországi közmédiában nem a Szövetség, hanem Robert Fico lett a kedvezményezett?

Hogy Orbán Viktornak politikai érdekei fűződtek ahhoz, hogy itt újra Robert Fico legyen a kormányfő. Egyébként számomra már előzőleg is egyértelmű volt, hogy besegítenek a Smernek, és a Szövetség lesz a kevésbé fontos.

Olykor-olykor a politikát nézve sem előny, ha az ember sok mindenre emlékszik?

Nem panaszkodom. Mert a ’89-től eltelt harmincnégy esztendő rutinjával a sorok között is olvasok. És rálátok az események hátterének indítékaira. Alapvetően megtanultam a miérteket keresni.

Negyedik éve nem vesz részt az aktív politikában. Azóta érez néha késztetést, hogy visszalépjen oda?

Nem. Harminc év után 2020-ban úgy határoztam, hogy elsősorban a családomnak élek. Egyetlen napra sem kívánok visszalépni, ráadásul ez a mai politika nálunk nem jó irányba és messzire kanyarodott attól a politikai gyakorlattól, amelyben a rendszerváltás után hosszú évekig nekünk még részünk volt. Ami ma zajlik, az nem mindig egyezik a demokrácia megtartásának elveivel.

Húsz évvel a kötete megjelenése után milyen országban élünk ma? Miként definiálná a jelen Szlovákiát?

Egy túlpolitizált és társadalmilag erősen megosztott országgá lett, ahol a politikusok főként a saját érdekeiket, a megszerzett pozíciókat nézik, míg a választók érdekei többnyire harmadlagosak. És ez veszélyes játék az emberek zömének bizalmával.