Hainburgi emlékek

89-ben megnyílt a határ, és boldogan autóztunk át a szomszédos Ausztriába, hogy megnézzük, mit rejt az áhított Nyugat. Meg sem álltunk Bécsig, ahol nem a nevezetességekkel ismerkedtünk, hanem a csábító üzletekkel. Még schillingért vásárolt olcsó, de szép órával, egykilós kávéval, édességgel tértünk – volna gyorsan – haza. Átsuhantunk Hainburgon, ahol vágyakozva néztem a főtér sarkán levő Konditorei felé, jólesett volna egy presszó és egy kis nézelődés az echte osztrák cukrászdában, de nem volt már se időnk, és főleg pénzünk a finomságokra.  

A határ előtti Wolfsthal faluban összetorlódott a kocsisor, már lépésben sem haladtunk. Félóránként meglódult a forgalom, egy-egy métert gurultunk, estétől hajnali háromra értünk a határra. De fiatalok voltunk és boldogok, egy közlekedési dugó nem tudta elvenni a jókedvünket.

Nicsak, ennek már csaknem 30 éve. Hányszor jártam már azóta odaát, meg sem tudom számolni. Szinte havonta átruccanunk Hainburgba, általában egy kis shoppingolásra. De ha a város elején nem térünk le a félkörös üzletközpont felé…

A hajdanán részeg cselédeket a kijózanodásukig fogva tartó Ungarntoron (Magyar kapu) keresztül átjutunk a központba, a meghitt történelmi kisvárosba, ahol régi kis házak sorakoznak a főút mentén. Közöttük akadnak nagyon csinosak, de mióta a város mindkét végén megnyitották a bevásárlóközpontokat, sok kis üzlet lehúzta a rolót, s üres, poros kirakatok csúfítják a városképet. Megszűnt a kedvenc cipőbolt is, ahol egykor Horváth úr készségesen szolgálta ki a Szlovákiából érkező kuncsaftot. „No, a terraz mate uz pekné pantoffel” – örvendezett egyszer velem együtt egy csinos papucs kiválasztása után. A sarki cukrászda sem létezik már, nemrég meglepődve és sajnálattal vettem észre, hogy árut és valószínűleg tulajdonost is váltott.
Ismerem a várost, mint a tenyeremet, voltam a dombon, a várromnál, a Duna-parton, a főtéren, a kis utcákban, a minipiacon, ahol szombatonként, jó időben szezonális árut, többnyire virágot, gyümölcsöt kínálnak a helyiek. Itt áll büszkén a Szent Fülöp és Jakab-templom, mellette a díszes rokokó stílusú Mária-oszlop, odébb a Haydn-szökőkút. A híres osztrák zeneszerző ugyan nem itt született, de minthogy szülei akaratának ellenszegülve nem lépett egyházi pályára, Hainburgba jött zenét tanulni. A zeneszerzőről elnevezett, nyáron muskátlikkal, karácsony táján adventi koszorúval díszített szökőkút pontos mása a 17. században építettnek, amely teljesen tönkrement, és eredetileg a főutcán állt.

Több kis utca vezet le a Duna-partra, ahol jókat lehet sétálni. A kerékpárral és a babakocsival érkezők is szeretik ezt a városrészt. Szép és nyugodt a part, a kellemes kinti vendéglőben szép tavaszi-nyári délutánt tölthetünk egy csésze Melange mellett. Nem marad éhes, aki Schnitzelt rendel, amely akkora, hogy lelóg a tányérról, és olyan friss, hogy még serceg rajta a maradék zsír.

Felfrissülve, kipihenve útvonalat választhatunk. Ki a nagy élelmiszerüzletek felé veszi az irányt, és elhagyja a várost a Wienertoron (Bécsi kapu) át, amely Hainburg jelképe, és egyben a legjelentősebb 13. századbeli osztrák kapu. Az emeleten található a kárpáti németek múzeuma és a helyi dohánymúzeum is – mindkettő csak a nyári szezonban látogatható.

Ha nem azért jöttünk, hogy nálunk nem kapható vagy esetleg olcsóbb, jobb minőségű élelmiszert, mosószert vagy ruhaneműt vásároljunk, akkor visszatérhetünk a Magyar kapuhoz, ahonnan eljuthatunk a Schlossberg tetejére, a 291 méteres magasságban levő várromhoz.

A dürnsteini várból szabaduló Oroszlánszívű Richárd váltságdíjként fizetett pénzét állítólag ennek a várnak az építésére fordították a Babenbergerek a 12. század második felében. Érdekes sorsok alakultak itt, nem unalmasabbak, nem érdektelenebbek, mint bármely más vár urainál. Szokatlan esküvőt tartottak pl. 1252-ben, amikor II. Přemysl Ottokár feleségül vette az utolsó, akkor már halott Babenberger herceg, II. Frigyes testvérét, Margitot. Érdekházasság volt ez a javából, a későbbi cseh király még csak 23 éves volt, a menyasszony pedig 47, de hogy a csehek igényt tarthassanak az osztrák hercegségre, feleségül kellett vennie Margitot. Magyar vonatkozásai is vannak a hainburgi várnak: a történelmi feljegyzések szerint Ottokár 1260-ban elvált idős nejétől, aki már nem tudott gyerekeket szülni, és hamarosan feleségül vette IV. Béla király unokáját, Kunigundát. Mátyás idejében volt még magyar kézen a vár, 1683-ban a törökök egészen feldúlták, és ezután már nem is építették újjá. A múlt században a megmaradt várrészeket megerősítették, tartósították, így nyerte el a várrom jelenlegi formáját.
A hainburgiak szeretnek visszatekinteni a város hőskorára, minden évben májustól októberig pénteken, szombaton és vasárnap 14 órától a Komm’ mit ins Mittelalter! programmal várják a vendégeket, a turistákkak, akiknek szívesen megmutatják a fennmaradt városfalat a 15 tornyával és 3 városkapujával, mesélnek a régi korok történéseiről, az 1683-as török ostromról is, amit a 8000 hainburgi lakosból csak száz vészelt át, köztük nagy szerencsére Joseph Haydn nagyapja is.