„Hadifogoly” magyar műkincsek

Közismert, hogy Napóleon hadjáratai vagy a brit gyarmatosítás miként gazdagították a Louvre vagy a British Múzeum gyűjteményét. Csakhogy a hadifoglyoktól eltérően a „fogoly” műkincsek többsége sosem kerül vissza hazájába. Sajnos, aligha lesz ez másképp a második világháborúban a Szovjetunióba került magyar kulturális értékek esetében sem.

1945 májusában a Berlin melletti Rheinsberg vasútállomásán a városkát elfoglaló 2. belorusz front 49. hadseregének katonái különös szállítmányra bukkantak. A szovjet tisztek úgy gondolták, a faládákban német műkincsek vannak, és azokat az akkori „ukázoknak“ ”megfelelően lefoglalták. Az egységet a háború befejeződése után visszavezényelték a Volga menti Gorkij városába. Mivel a katonák nem tudtak mit kezdeni a háborús trófeákkal, 1946-ban az egész szállítmányt a gorkiji múzeumnak ajándékozták. Amikor a múzeumi szakemberek kinyitották a ládákat 143 képet, nyolc faszobrot és többpolcnyi könyvet találtak benne.

A műkincsek többsége az ide-oda szállítgatás és a szakszerűtlen kezelés következtében siralmas állapotban volt. Mivel azonban a gorkiji múzeumnak nem volt saját restaurátora, az anyagot több mint tíz évig a múzeum titkos raktárában őrizték. Végül 1957-ben az akkori szovjet kulturális miniszter rendeletére a gorkijiak a gyűjteményt helyreállításra és konzerválásra átadták a híres moszkvai Grabar Intézetnek. Innen később öt képet a Puskin Múzeumba szállítottak át.

– Elméletileg valamennyi alkotás máig a Nyizsnij Novgorod-i múzeum leltárában van feltüntetve. Nálunk azonban jelenleg csak 37 magyar származású műkincs található, ezeket is csak 1996-ban, a múzeum megnyitásának századik évfordulójára szállították vissza a Grabar Intézetből – mondja Valentyina Krivova, az intézmény vezetője.

A Nyizsnij Novgorod-i múzeum impozáns tömbje a város legszebb helyén, az itteni Kremlben található. Az egykori kormányzósági palota második emeletén két teremben állították ki az úgynevezett nyugat-európai gyűjteményt. Itt láthatók a Magyarországról származó képek és szobrok is. Mellesleg kitűnő „társaságban”: a Seremetyev grófoktól a forradalom után elkobzott műkincsek mellett.

– A termek légkondicionáltak, és az állandó páratartalom is biztosított – mutat körbe nem titkolt büszkeséggel Krivova. Miközben a gyűjteményt nézegetjük az igazgatónő gyors áttekintést ad az anyagról. – A Magyarországról hozzánk került trófeáknak körülbelül a harmada képvisel valódi muzeális értéket. A fennmaradó résznek vagy megál-lapíthatatlan az alkotója, vagy olyan tájképek, zsánerek, amelyeket bármilyen régiségekkel kereskedő galériában megvásárolhat az ember. Az említett harmadból is kiemelkedik 25 alkotás. Ezekről már az első vizsgálatok megállapították, hogy három-négy rendkívül gazdag, jobbára zsidó származású magyar család tulajdonában voltak – fogalmaz.

Szakértők a legértékesebbnek az egykori Herzog-gyűjteményéből származó két képet, El Greco Jakab apostolját, illetve Francisco Goya Karnevál a téren című alkotását tartják. A Herzog-kollekcióból került Gorkijba Bicci de Lorenzo XV. századi fa oltártáblája, Renoir Madarat néző nőalakja vagy Corot Álmodozó Marietje is. Nem kellett szégyenkeznie Hatvany Ferenc bárónak sem, aki valaha Tintoretto Férfi portéja, egy Manet nőalakot ábrázoló pasztellja vagy Degas Fürdés után című képe birtokosának mondhatta magát. Kornfeld Móric szintén kitűnő ízléssel vásárolt: az övé volt egykor a Nyizsnij Novgorod-i múzeumban megtekinthető nyolc középkori eredetű német faszobor.

Eredetileg a gorkiji múzeumhoz került a mostanában sokat emlegetett sárospataki könyvtár is, de ezt később átadták a városi Lenin bibliotékának. A könyvtár alig néhány száz méterrel arrébb, de már a Kreml falain kívül található. A főépületet nemrég újították fel, friss sárga festésével kirí a Nyizsnij Novgorod-i belváros megfakult homlokzatai közül. A titkárságon elnézést kérnek, az igazgatónő késni fog. Néhány perccel később beviharzik Natalja Kuznyecova. Az ötvenes, elegánsan öltözött hölgy energikus személyiség benyomását kelti. Nem is sokat teketóriázik, amint leülünk leszögezi:

– Őszintén szólva, nekünk több a gondunk, mint az örömünk a sárospataki gyűjteménnyel. Ezeknek a könyveknek igazából ott lenne a helyük, ahonnan elhozták őket. A középkori sárospataki professzorok feljegyzései vagy a diákok dolgozatai ugyanis itt, Nyizsnij Novgorodban viszonylag kevésbé érdekesek. Senki nem beszél magyarul, így nem is tudjuk kutatni az állományt. Az elmúlt években a magyar kollégák segítségével katalogizáltuk az anyagot, de ez nem ugyanaz - mondja, majd felajánlja, hogy nézzük meg a könyveket.

A főépület mögött jellegtelen, szürkére fakult kockaházban őrzik a magyar köteteket. Bár az igazgatónő szerint a könyvtárat mindössze tíz éve építették, ránézésre akár négy évtizedes is lehetne. Belül azonban igazi könyvtári hangulatot áraszt, a hűvös, sötét termekben ideálisak a körülmények. A sárospataki könyvek mindegyikét külön-külön gondosan saválló kartondobozba csomagolták, védelmet nyújtva a por, a fény és más külső behatások ellen. Kérésemre leveszik a polcról a gyűjtemény legértékesebb darabját, egy XVI. századi magyar nyelvű bibliát, amely viszonylag jó állapotban van, de több más kötet restaurálásra szorul, ami sok pénzbe kerülne.

– Mi erre már érthető módon nem kívánunk költeni. Arról nem is szólva, hogy egy ilyen munkát Oroszországban csak Péterváron tudnának elvégezni, ami a könyvek felesleges mozgatásával járna együtt. Az Országos Széchényi Könyvtárnak mellesleg kitűnő restaurátorai vannak – teszi hozzá mosolyogva Kuznyecova.

A rendszerváltás előtt aligha lett volna elképzelhető, hogy ezeket a műkincseket, könyvtári anyagot kívülálló, főleg külföldi újságíró láthassa. Az úgynevezett különleges alapoknak még a léte is a legszigorúbban őrzött államtitoknak minősült. A szovjet párt központi bizottsága külön rendeletben tiltotta meg az érintett múzeumoknak, hogy bármiféle információt adjanak a háború következtében hozzájuk került kulturális javakról.

– Emlékszem már több mint egy évtizede dolgoztam a múzeumban, amikor az igazgató először beszélt nekem ezekről a műkincsekről – emlékezik vissza Krivova.

Alekszej Vlagyimirov, a világhírű moszkvai Grabar Intézet igazgatójának hasonló emlékei vannak:

– Tizenhét évvel ezelőtt, amikor – kinevezésem után – az elődöm először nyitotta ki előttem a „különleges alap” tárolóit, megdöbbentem, hogy micsoda értékeket rejtegetünk a világ előtt. A dokumentumokból ítélve az intézet előző igazgatói egyébként mindent megtettek, hogy ez ne legyen így. Az 1960-as évek elejétől számos feljegyzést, kérelmet írtak az illetékes állami és pártszerveknek, hogy legalább be lehessen mutatni ezeket a tárgyakat. A kérelmek azonban süket fülekre találtak. Egyetlen alkalommal tettek kivételt: 1972-ben a szovjet kulturális minisztérium, mindenki számára váratlanul, kiemelt 15 képet a gyűjteményből. Ezeket a főleg magyar és osztrák festők által készített tájképeket egy Kádár-látogatás alkalmával visszaajándékozták Magyarországnak –állítja Vlagyimirov. Az alkotásokat – amelyek között négy Munkácsy-kép és egy Rippl-Rónai-pasztell is volt -– a budapesti Nemzeti Galériában, illetve a Szépművészeti Múzeumban helyezték el.

Változást a különleges alapok helyzetében csak az 1990-es évek hoztak. Lihacsev akadémikus, az állami kulturális alap akkori vezetőjének kezdeményezésére végre a hivatalos orosz szervek is elkezdtek foglalkozni az üggyel. Persze a rendszerváltásig az is elképzelhetetlen lett volna, hogy a „baráti, szocialista Magyarország” felvessen egy ilyen kérdést a Szovjetunióval szemben. 1993 májusában a két illetékes miniszter megállapodásának értelmében létrejöhetett a kölcsönös restitúciós igények rendezésével foglalkozó magyar–orosz vegyes bizottság, illetve a munkájukat segítő szakértői csoport.

– Ez azon kevés esetek egyike, amikor a két ország szakemberei a barikád azonos oldalán álltak, és közös célért dolgoztak. Rendkívül jó a kapcsolatunk a magyar kollégákkal, Mojzer Miklóssal, illetve Mravik Lászlóval – fogalmaz Alekszej Vlagyimirov. A következő években a múzeumi szakemberek aprólékos munkával átnézték a különleges alapban található műalkotásokat. Mára már több mint hetven százalékban sikerült tisztázni a kollekció eredetét – állítja a Grabar Intézet igazgatója.

A nagy kérdés persze az: visszakerülhetnek-e – és ha igen, mikor – a Magyarországról elszármazott műkincsek? Egyértelmű válasz nincs. Az orosz duma 1998-ban elfogadott egy, a Szovjetunióba szállított műkincsekről szóló törvényt, amelynek több pontját azonban az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta. A kifogásolt pontokat módosították ugyan, de a jogszabály magyar szempontból még így sem túl kedvező. Mivel Magyarország a második világháborúban a Szovjetunió ellen harcolt, a törvény értelmében a magyar eredetű műkincsek csak abban az esetben adhatók vissza, ha vallási vagy jótékonyági intézmények tulajdonát képezték, vagy olyan személyeké voltak, akiket a fasizmus elleni harcban való aktív részvételük, vagy faji, vallási, illetve nemzeti hovatartozásuk miatt fosztottak meg tulajdonuktól.

Magyar jogászok szerint a nemzetközi jogban ugyan ismeretlen fogalom az úgynevezett kompenzációs restitúció, amelyre hivatkozva Moszkva igényt tart az ide került több ezer magyar érték többségére, az orosz fél szerint azonban a békeszerződés elégséges jogi alap. Az eredetileg magyar állami tulajdonban lévő javak esetében kiskaput jelenthetne, hogy a törvény a kompenzációs restitúciót úgy definiálja, hogy abba csak a Szovjet Hadsereg parancsnoksága, Németország Szovjet Katonai Igazgatása és a Szovjetunió más kompetens szervei utasításainak megfelelően a Szovjetunió területére szállított javak tartoznak.

– Valójában azonban szinte semmit sem így szállítottak el. Elvben listát kellett volna összeállítani, ehelyett gyakorlatilag mindent vittek, amit találtak - mondja egy, az üggyel foglalkozó magyar diplomata. A szabadrablás ellen annak idején állítólag még a szovjet muzeológusok is tiltakoztak. Mravik László, a Sacco di Budapest című 1998-ban megjelent könyvében még élesebben fogalmaz. Szerinte a második világháború magyarországi eseményeit nem lehet másként minősíteni, mint rablásnak, pontosabban a műkincsek külföldre csempészésének. A bűncselekmények legfőbb elkövetője pedig, mondjuk ki már végre: a Szovjetunió – írja Mravik.

Az orosz hivatalos szervek és jelentős mértékben a közgondolkodás is, azonban egészen másként látják ezt a problémát, és finoman szólva sem fogékonyak az ellenkező érvekre. Ezt tükrözi vissza a már említett törvény is, és a tapasztalatok szerint a tárgyalásokat is csak nehezíti, ha valaki a szovjetek esetleges történelmi felelősségét próbálja firtatni.

– Nem mi kezdtük a háborút, nem a Szovjetunió üzent hadat Magyarországnak – hangzik az orosz válasz. – Ha vissza szeretnénk kapni egy számunkra fontos alkotást, mindig azzal indítunk, hogy elismerjük: Németország agresszorként jóvátehetetlen károkat okozott. És rögtön azt is megkérdezzük: mit adhatunk cserébe - állítja egy Moszkvába akkreditált magas rangú német diplomata. Német pénzből az elmúlt időszakban több templom, sőt uszoda is épült, aligha véletlen, hogy a Németországból származó háborús trófeák visszaadásának az ügye olajozottabban halad, mint a magyaroké.

Magyarországnak persze sem a gazdasági, sem a politikai súlya nem mérhető Németországéhoz. Márpedig abban szinte minden megkérdezett egyetért, hogy – törvény ide, törvény oda – még az egykor magán- vagy egyházi tulajdonban lévő műkincsek visszaszolgáltatásának ügye is politikai kérdés. Jól példázza ezt a már említett sárospataki könyvtár sorsa, amelynek a hatályos jogszabályok alapján már régen Magyarországon kellene lennie, hiszen egyházi tulajdont képezett. Az orosz fél még 1998-ban beleegyezett, hogy az egyszerűség kedvéért Sárospatak kérdését emeljék ki a restitúció problémaköréből, és két kormány kössön külön megállapodást az ügyben. A magyar–orosz viszony azonban az elmúlt négy évben – objektív és szubjektív tényezők együttes hatására – meglehetősen hűvössé vált, így aligha lehet csodálkozni, hogy a dokumentumot máig nem írták alá. Moszkva elméletben persze mindvégig hangoztatta, hogy kész visszaadni a könyveket, nem kétséges azonban, hogy a gesztust a politikai kapcsolatok alakuláshoz akarja időzíteni. Ha az áprilisi magyarországi választások után sikerülne elérni az orosz miniszterelnök immár hetedik éve esedékes budapesti látogatását, az jelentős lökést adhatna Sárospatak ügyének is. A közös szakértői bizottság egyébként jelenleg azon dolgozik, hogy milyen kategóriába kellene sorolni a gyűjteményt. Az orosz kulturális minisztérium hajlik arra, hogy ne minősüljön különlegesen értékesnek a könyvtár, ellenkező esetben ugyanis a duma hozzájárulása is szükséges lenne a visszaszolgáltatáshoz.

– Egyfelől már nem az ötvenes években élünk. Ami nem a miénk, azt vissza kell adni. Másfelől, bár Nyizsnij Novgorod nem éppen turistaközpont, ezek a képek és szobrok itt mindenki számára megtekinthetők. Nekem mint múzeumi szakembernek, az a legfontosabb, hogy ez a gyűjtemény továbbra is látogatható legyen. A döntés azonban nem az én hatásköröm. Azt kell tennem, amit Moszkva mond – vélekedik Valentyina Krivova igazgatónő. Alekszej Vlagyimirov, a Grabar Intézet vezetője hasonló gondolatmenetből indul ki:

– Ha Magyarország visszakapná ezeket az alkotásokat, milyen erkölcsi alapja lenne arra, hogy ne szolgáltassa azokat vissza a Herzogok, Hatvanyak vagy a Kornfeldek örököseinek? Sőt, milyen alapon nem szolgáltatná vissza azokat a képeket, amelyeket a negyvenes évek végén „államosítottak”, és ott függenek a Szépművészeti Múzeum vagy Nemzeti Galéria falain? Az örökösök közül ma sokan külföldön élnek, ezek az alkotások tehát újra kikerülhetnének az országból. És még csak nem is múzeumokat, hanem a senki által nem látogatható magángyűjteményeket gazdagítanák - tárja szét a kezét az orosz szakember.

Moszkva–Nyizsnij Novgorod, 2002. április