Gyufaszálból hegedű

A hegedűkészítő mesterek úgy tartják, ők nem hangszert, hanem hangot készítenek. Sámson Demetert, a felsőháromszéki Ozsdola szülöttjét nem hiába hívják a faluban Muzsikás Demeternek. Szakmai irányítás nélkül, pusztán a fülére és keze ügyességére támaszkodva fél tucat hegedűt készített el eddig. Egyet közülük, sokunk csodájára gyufaszálakból rakott össze!

Demeter bácsi számára szinte a mai napig megmagyarázhatatlan az a tény, hogy egyes hangok micsoda gyönyörűséget tudnak szerezni a hallgatóságnak. Ő már gyerekkorában érzett valamiféle furcsa vonzódást a zenéhez, de a cizellált ujjakat igénylő hangszerek mellett az ácsszerszámok is jól álltak a kezében. Azóta is azt búsulja, nem adatott meg neki minden lehetőség az életben: „Soha nem volt műhelyem vagy hasonló, ahol dolgozhattam volna. Ellenkező esetben talán másképp alakul az életem – vonja le a következtetést. – Lehettem volna elismert mesterember is. Különös módon hatottak rám mások sikerei, mindig azt mondogattam, ha ő meg tudta csinálni, akkor én is.”

Az első hegedűjét 19 évesen készítette el, csak azért, mert hallotta, hogy Vitályos Sándor bácsi a szórólapátra szerelt húrt, és azon hegedült. „Eldöntöttem, hogy márpedig akkor én egy igazi hegedűt készítek” – meséli. Tervét tett követte, s habár méreteiben nem egyezett a szabvánnyal, olyan szépen szólt, mint egy igazi. „A következőhöz már egy bolti darabról vettem a mintát, egy cigányprímás kezében szól azóta is.”

A negyedik alkotása, a híres-neves gyufaszál-hegedű 1951 márciusában készült el, 22 éves volt akkor. Tudta, hogy nem versenyezhet Stradivarival, ezért próbálkozott valami sajátos technikával: „Hallottam, hogy valaki gyufaszálból készített hegedűt, így én is nekifogtam, hogy elkészítsem a sajátomat. Háromezer gyufaszálat használtam el a boltíves tetőhöz, annyi került rá a sablonra, parketta formájában. Egy hét alatt megvoltam vele, amint elkészült, már muzsikáltam is rajta!”

A hangszer többi részét, a kávarendszert (az oldalakat), a hátat, a csigában végződő nyakat, a fogólapot, a húrtartókat, a lábat és a kulcsokat már nem gyufából készítette. „Elfogyott a türelmem, azért van csak félig gyufából” – magyarázza, miközben előveszi és megmutatja a pókháló lepte hegedűt.

Azt mondják, a hegedű akkor szól jól, zenei szakzsargonnal élve, ha „dobja a hangot”. Ennek a példánynak a hangja egyedi, biztosít az alkotója, a pácolásban rejlik a titka: „Polírozás közben Boros Lajos asztalos kollégám azt mondta, ennek a sellakk (sellak – a pajzstetű igen értékes kivonata, melyet alkoholban vagy spirituszban feloldanak és híg, gyorsan száradó lakkot kapnak – a szerk. megj.) adja meg a hangját” – nevet a 75. életévét taposó mester.

Demeter bácsi zenészként sem volt utolsó, elmondása szerint másodprímásként kezdte a karrierjét, de a megélhetőség miatt feloszlott a banda, így aztán ácsmesterként ment nyugdíjba. A hegedűkészítés sem kecsegtette sokkal, habár munkái közül hármat sikerült eladnia. A baj 1992-ben kezdődött, amikor agyvérzés következtében a fél teste lebénult. „Szűk fél tehetségemet elvesztettem, most már muzsikálni is csak lassan tudok” – mondja, de mégis látszik rajta az erő, amely évek óta lelkében munkálkodik. Tekintetében pedig a dac: nem hagyom magam. A hegedű előkerült – akárcsak emlékei –, és felújításra vár. Az öreg Muzsikás megígéri: összeszereli, nem hagyja elkallódni.

Egy hegedűkészítő egész életét arra áldozza, hogy megalkossa a „legjobb hangot.” A mester újra és újra nekilát feltámasztani azt az elhalt fadarabot, amelyet hegedűnek szánt. Sámson Demeter azonban nem hegedűkészítő, ezt ő maga is tudja. Mégis hogyan lehetne összegezni életét, munkásságát? Talán megint csak őt idézve: „Van, akit nem lehet megtanítani egy életen keresztül egy bizonyos dologra, de van, aki úgy születik, hogy ő tanít másokat.”