Gyerünk nyaralni Texasba!

Gerhard Schröder büszke Garibaldi–Goethe-pózban feszít, a szőke egyennémetek Riminiben lubickolnak, a háttérben biztatóan dől jobbra a pisai torony, miközben a sötét öltönyös-nyakkendős Berlusconi az Adriában ül nyakig (a pácban) – így láttatja a helyzetet a Der Spiegel legújabb számának címlapja a vérig sértett, de láthatóan hamar vigasztalódó germánokkal. Amerika és Olaszország – két ország, amely a német életmódot, kultúrát, gondolkodást nagymértékben befolyásolta. És most mind a kettővel faséban vagyunk, füstölög a Der Spiegel szerzője. – Mégy nyaralni „olaszba”? – ez a divatkérdés ma berlini politikuskörökben. Joschka Fischer külügyér, Otto Schily belügyminiszter megy, Kerstin Griese (SPD) Bundestag-képviselőnő, aki tavaly Haider miatt öntudatosan bojkottálta Ausztriát, töpreng, utazzon-e Riminibe vagy maradjon? Egy rendes szocdemnek politikailag korrekt-e mostanság Itáliában üdülni?

Mások szerint maga a kérdésfelvetés is badarság. Mit tehet a velencei pizzás, a kis római családi hoteltulajdonos, a toszkánai borász Stefani otromba megjegyzéséről? Az időszerű Dolce Vita kiállítást megszervező berlini Olasz Intézet vezetője ma olcsó közhelyekkel vigasztalódik: a németeket nem szeretik, de tisztelik. Az olaszokat szeretik, de nem tisztelik. A német ellenzéknek az olasz dilemma jó alkalom, hogy megcsavarja a kormányon lévők orrát. Még a mérsékelt Wolfgang Schäuble (CDU) is elmarasztalja Schrödert, hogy az olasz nyaralása demonstratív lemondásával „túlreagálta” az ügyet, nagyobb feneket kerített neki a kelleténél. A nagyszájú olaszokkal vigyázni kell, mondják mások. Végtére is Frederico Rampini már 1996-ban – Németországban gyakran idézett könyvében – kertelés nélkül belevág abba, amit más európaiak is szeretnének, de nem tartják ildomosnak kimondani: Németország, történelmében először, békés „fegyverek”, az ipar, kereskedelem, a pénzügyek és a politika bevetésével éri el az európai hegemóniát. Az alapos német sajtó a hátteret feszegetve a rejtve máig élő régi kliséket emlegeti (a második világháborús sérelmek kapcsán az olaszok sok filmjében a németek „tompaagyú gyilkológépek”, a germánok számára meg Mussolini olaszai megbízhatatlan, álságos „szövetségesek”). A német ‘68-asok az olasz baloldali elvtársakra gondolnak, nosztalgiázva idézik fel a közös időket, amikor chiantizgatva együtt énekelték ezerkilencszázhetven-valahányban a Bella Ciao partizánnótát vagy a Bandera Rossát. A realistáknak eszükbe jut, hogy az olasz vendégmunkások voltak azok, akik csaknem fél évszázada nagymértékben megalapozták a német gazdasági „csodát”. – Ha nem telepedtek volna meg nálunk az olaszok, Németország ma kevésbé lenne multikulti, még mindig csak a bűnrossz, egészségtelen (ámbár echte német) szószos-dinsztelt káposztás disznóhúst falnánk – jegyzi meg önkritikusan egy berlini vendéglős.

Schrödernek és helyettesének, Fischernek most nagyobb gondja is van, mint a Berlusconi–Stefani duó badarságai, az elmaradt kancellári nyaralás Riminiben, vagy a berlini étlapok kultúr-kavalkádja. Hogyan békítsék meg a tengerentúli óriást, Amerikát? – ez a fő kérdés ma. Fischer most Washingtonban tárgyal (ez az első amerikai útja Irak óta). A Der Tagesspiegel rajzos ötlete: míg Joschka Fischer a körmét rágja, addig Schröder mobilon már hívja is élete párját, Dorist: csomagolj drágám, indulunk nyaralni Texasba.

Berlin, 2003. július