Gondolatok az akasztófa árnyékában

Ülök egy irodában, és hallgatok; a történelem megelevenedik körülöttem, s érzem, részese vagyok. Ötvenhat – a magyar történelem egy nem kellőképp értékelt, máig fel nem dolgozott mozzanata. Harckocsik az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésében. Lassan fordul a szovjet hadiipar műremekének tartott Joszip Sztálin tornya, a löveg a Molotov-koktélt dobáló tömegre fordul. Benzinnel töltött, égő palackok zúdulnak a tankra, majd dörrenés... A tömeg helyén füst, por és véres csonkok, a háttérben álló épület homlokzata lassan indul meg a föld felé. Még egy lövés dördül, a ház teljesen összeomlik, majd az acélmonstrum is megadja magát. Mindent betemet a törmelék – diákot, asszonyt és nőt, felkelőt és provokatőrt, ellenállót és szövetségest. A rádió épületének tetejéről ávósok lövik géppuskával a tömeget – saját népüket –, majd levetve egyenruháikat, rendőrmundérban osonnak ki az épületből. Nincs kegyelem; akasztott emberekkel telnek meg lassan a lámpavasak, majdnem négyszáz ávóst vagy más gyanús elemet lincsel meg a tömeg. Mi ez a harcokban elesett, agyontiport vagy a lezúduló házak alá temetett 2700 áldozathoz képest? Szomorú képek Miskolcról, Mosonmagyaróvárról – csak az utóbbiban több mint száz civil áldozat, s a karnyújtásnyira lévő Nyugat hallgat. Ülök, s alig hallom, amikor az egykori felkelő azt mondja: „Bizony, kár lett volna azért a szép Prágáért, fiatal barátom!” Pár perccel később, az ÁVH egykori kínzókamrájában, az akasztófa árnyékában. „Ötvenhatot követően ezen több tucat politikai elítéltet végeztek ki” – mondja vezetőm, s arra gondolok, miféle erő lehet az, amely egyeseket politikai okokból arra késztet, hogy mások fölött halálos ítéletet mondjanak ki.

Percekkel később, Isten kék ege alatt... Arra gondolok, jó-e vagy sem, hogy nekünk már halva születnek forradalmaink. (-la-)