Forró ritmusok és fakuló jelszavak Kubája

A székesegyház padlózata szinte beleremeg, amikor a dobosok (congas) menete eléri a santiagói főteret. A formáció (comparsa) élén haladó karmester szigorúan ügyel arra, hogy a zenészek és a táncosok szinkronban maradjanak. Egy ló hátán trónol a trombitás, ő határozza meg, hogy mikor kell a ritmust felgyorsítani, és a kongákból a maximumot kihozni. Fekete férfiak és nők csípőjüket ringatva járják a hagyományos táncokat azzal a tökéllyel, ami már kétszáz évvel ezelőtt is kivívta a spanyol krónikások csodálatát.

A felhajtás azonban csalóka: a többség kopottas ruhában, kitaposott cipőben ropja a táncot. A bénító meleg dacára megszámlálhatatlanul sokan mozgatják meg itt táncizmaikat. Az izzadtságszag alkoholbűzzel keveredik. A helyiek a magukkal hozott műanyag palackokból isszák a langyos sört. Külföldi turisták ácsorognak, markukban hűtött dobozos sörrel – európai csúcsmárkák! – vagy éppen finom itókákat rejtő, elegáns flaskákkal.

A rumot, amelyet Santiagóban a Bacardi család régi üzemében állítanak elő, még mindig a világelsők között jegyzik, ám a nemes ital a kubaiak túlnyomó többsége számára megfizethetetlen. Az exportorientált Fabrica de Ron Caney csúcsminőséget garantál, s vele jelentős dollárbevételt az államnak. A gyár forradalmi jelszavakkal járul hozzá a lakosság hangulatának emeléséhez: „Santiago – tegnap forradalmi, ma vendégszerető, ám mindig heroikus!” – hirdetik a vörös betűk a rumgyár falán. A „mindig” szó fölött Fidel Castro főparancsnok ábrázolása látható, fegyverrel a kezében.

A falfestmény egy elmúlt időszak emléke, van vagy 25 éves. A hivatalosan „hős városnak” nevezett Santiagóban csakúgy, mint Havannában mára elpárolgott a gondtalan jövendőbe vetett hit, s ezen nem változtat sem a permanens tömegmozgósítás, sem a július 26-i nemzeti ünnepet megelőző ceremóniák végtelen sora.

A karnevál Santiago számára a lét csúcspontját jelenti, tizennégy napi eufóriát. Máskülönben azonban az élet inkább nyomasztónak mondható itt, Kuba második legnagyobb városában, amelynek központja napról napra egy abszurd túlélési dráma színtere. S jóllehet mindenfelé kitűnő muzsikusok fáradoznak azon, hogy jó hangulatot csiholjanak ki az emberekből, ezek az erőfeszítések sem tudják elnyomni a hétköznapok gondjait. „Adna, kérem, valamit, régóta nem ettem rendesen!” – e szavakkal szólítják le a kamerákkal körbeaggatott turistákat.

A főtéren a forradalom egyenruhás és civil őrei ácsorognak. Ők hajtják el a koldusokat és a kisebb bűnözőket (ladrones), ugyanők figyelik éberen a külföldi látogatókkal leálló kubai nők akcióit, akik a szexturizmus célországáról szóló híreket erősítve veszélyeztetik a szocializmus szigetének imázsát. A restaurált gyarmatkori épületek előtt, trópusi fák árnyékában fiatal férfiak ődöngenek. „Akárcsak én, ezek is itt mindannyian munkanélküliek, s üzletelni szeretnének, főleg olyan turistákkal, akiknek dollár lapul a bukszájában” – magyarázza a földrajz szakon végzett José, aki négy éve fejezte be egyetemi tanulmányait, de azóta sem talált magának állást.

Gloria doktornő munkahelyére vezető útját gigantikus falfestmények szegélyezik, kitartásra buzdító jelszavakkal. A tömegközlekedési eszközök ritkaságszámba mennek Santiagóban, Gloria is gyalog jár dolgozni, vagy felül férje mögé a kerékpárra. „No es fácil (az élet nem könynyű)” – sóhajtja. – „Amióta a Szovjetuniótól elapadt a szocialista testvéri segítség, megnehezült az élet Kubában, és senki sem tudja, mikor következhet be ebben változás” – teszi hozzá Gloria, aki szakorvosként 500 pesót (mintegy 9 ezer koronát) keres havonta. Férje, aki mérnök, még ennél is valamivel kevesebbet. „Háromgyermekes családom és nyugdíjas szüleim ellátásához minimum 2000-re lenne szükség” – számolgat Gloria. A hiányzó összeget kénytelen illegálisan előteremteni: saját készítésű szerkezettel péksüteményt állít elő, amelyet a feketepiacon értékesít.

Már csak a tévében és a Palacio de los Pionerosban látszik a világ rendben lévőnek. „Ez a ház korábban a Bacardi család egyik palotája volt, a forradalom győzelme óta azonban Kubában minden a népé és a miénk, úttörőké”! – kiabál az államosított villából büszkén tucatnyi gyerek.

A Július 26. Szabadidő Parkban kevés az ok az örömre. A szomszédos állatkertben félelmetesen bömbölnek a kiéhezett vadállatok. A szabadidőparkban a még működő néhány szerkezet előtt várakozók sorai kígyóznak. A legnagyobb szám az óriáskerék, jóllehet ez is gyakran leáll az áramkimaradások következtében.

Onnan felülről az egész környék belátható. A „hős város” új jelképe a spanyol Sol Melia csoporthoz tartozó luxushotel. Az ötcsillagos szálloda – kapitalista hatékonysággal működő közös vállalat. Az igazgatósági szinten angolna simaságú spanyol menedzserek ültek a bárdolatlan kubai elvtársak helyére. A feleslegessé vált személyzet egy részét elbocsátották, a többieknek pedig neki kellett gyürkőzniük a munkának. Most, akárcsak a gyarmati időkben, a szorgos kubaiak spanyol felügyelet mellett serénykednek.

Az óriási szálloda árnyékában húzódik meg a kubai forradalom legszentebb szentélye, az egykori Moncada laktanya. Július 26-án itt tartotta Fidel Castro iránymutató beszédét, ami azonban idáig inkább csak zavart keltett. A comandante csupán egy mellékmondatban említette az USA-t, az „ellenséges birodalmat Északon”, viszont több mint fél órán át ostorozta az Európai Uniót. „Brüsszeli bürokraták kis csoportja gyalázatos Kuba-határozatot dolgozott ki. Ezt fasiszta ideológia és egy fasiszta személyiség inspirálta, mégpedig José María Aznar (spanyol kormányfő)” – jelentette ki Castro dühtől vörösen.

A Moncada laktanya elleni vakmerő támadás 50. évfordulóján elhangzott ünnepi beszéd válasz nélkül hagyott néhány alapvető kérdést. Vajon a kubai forradalom vezére csakugyan olyan egészséges, mint amilyennek a tévéfelvételeken látszik, vagy már csupán egy éve van hátra, amint azt havannai diplomatakörökben sutyorogják? A santiagói ünnepségekről távol maradt a hivatalos utód, Raul Castro – biztonsági intézkedés vagy a Castro fivérek közötti mélyenszántó véleménykülönbség áll-e a dolog hátterében? Vajon Fidel még mindig olyan népszerű, ahogy ezt a kubai tömegtájékoztatási eszközök bemutatják?

Gloria mindenesetre kételkedik. „A „senor“-t ugyan továbbra is félik és respektálják, ám azt mindenki tudja, hogy ő már semmin nem kíván változtatni. Ha leköszönne vagy eltávozna, minden okunk meglenne az ünneplésre” – teszi hozzá komoran.

Santiago de Cuba, 2003. augusztus