Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég – karácsony a költészetben

A legelső költő, aki versben megénekelte a karácsony misztériumát, Szent Ambrus püspök és egyháztanító volt. Trierben született 339 körül, becsületes ember és tehetséges, jó hivatalnok volt, azonban harmincéves koráig meg sem keresztelkedett. Egy gyermek felkiáltására 374 decemberében mégis Milánó püspökévé választották. Ambrus ugyan erélyesen tiltakozott ellene, de minden hiába volt, meg kellett hajolnia a nép kívánsága előtt. Ezért hamarosan megkeresztelkedett, vagyonát szétosztotta, és napjait munkával, imádsággal, tanulással és írással töltötte. „Már fénylik Jézus jászola,Új fényt lehel az éjszaka.Ezt immár meg ne rontsa éj,Nem-szűnő láng legyen a hit.” – írta Ádventi himnusz című imájában. A püspök már meggyengült egészséggel diktálta le a 44. zsoltár magyarázatát. A 24. vershez ezt fűzte: „Nehéz dolog ily sokáig hordozni ezt a testet, amelyre már ráveti árnyékát a halál! Serkenj föl, Uram! Még mindig vissza akarsz utasítani engem?” Ezek voltak utolsó sorai. Tanúskodnak arról, hogy Milánó püspökének élete nem volt más, mint várakozás az Úrra és Mesterre. A költészetben sokan követték példáját, és valamennyien a jobbra fordulás, a remény és a mindent legyőző szeretet jegyében írtak a karácsonyról. Kivétel Hans Christian Andersen A kis gyufaárus lány című meséje, amely azokra figyelmeztet, akiknek nem jut az ünnep fényéből és melegéből. A kis gyufaárus lány igyekszik túladni a portékáján, máskülönben utoléri mostohaapja haragja. Egymás után lobbantja fel a gyufákat, és mindegyik lángban megelevenedik egy látomás. Az utolsó gyufa után a kislány holtan esik össze, és a nagymamája felviszi a lelkét az égbe. „Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.” Ugyanilyen kihagyhatatlan klasszikus Charles Dickens Karácsonyi ének című meséje. A zsugori Ebenezer Scrooge története egyszerre félelmetes kísértethistória és elragadó tanmese a karácsony és azon keresztül a jóság, a szeretet mindent legyőző erejéről. A karácsonyt minden ízében gyűlölő Scrooge-ot három szellem keresi fel szenteste. Az elmúlt, a jelen, és a jövő karácsony kísértetei. Látogatásaik hatására a fösvény mizantróp rádöbben, milyen gonosz és könyörtelen módon élte addig az életét, és karácsony reggelén már egy új Ebenezer Scrooge ébred fel, aki elhalmozza szeretetével a környezetét. „Scrooge még különb volt, mint amilyennek látszott. Állt a szavának, de ennél sokkal, sokkal többet is tett; s ami Pici Timet illeti, aki nem halt meg, hát annak második apja lett. Olyan jó barát, olyan jó gazda, olyan jó ember vált belőle, hogy különbet nem látott még ez a régi jó város, de egyetlen jó öreg város, falu, tanya sem az egész öreg világban. Akadtak, akik nevettek változása láttán, de nem bánta; hadd nevessenek, ügyet sem vetett rájuk; mert volt benne annyi bölcsesség, hogy tudja: soha semmi jó nem történhetik ezen a földtekén úgy, hogy némely ember torkaszakadtából ne nevetne rajta, és mert tudta, hogy az ilyenek mindenképpen vakok maradnak, kellemesebbnek találta, ha vigyorogva hunyorgatják a szemüket, mintha kevésbé vonzó alakban jelentkezik a betegségük. A tulajdon szíve nevetett: s ez éppen elég volt neki. Több találkozása nem volt szellemekkel: de mindvégig tartózkodott az effajta „szellemeskedéstől”; és mindig azt mondták róla, hogy ha van élő ember, aki igazán tudja, hogyan kell a karácsonyt megülni, hát ő az. Kívánom, hogy igaz lélekkel mondhassák ezt rólunk is, valamennyiünkről. Most pedig, ahogyan Pici Tim mondotta: Isten áldjon meg mindnyájunkat!” A karácsony lényegét: meglátni és továbbadni, az Istengyermek megszületésével felgyulladó lángot tökéletesen látták évszázadokkal később a magyar költők is: nem véletlen, hogy a szeretetre éhező József Attila, a búskomor Juhász Gyula, az egzaltált, mégis nyugalomra vágyó Ady írta a magyar irodalom legszebb karácsonyi verseit. A karácsonyi fagyból kibontakozó melegséget szebben és tömörebben nem is lehet megfogni, mint ahogy József Attila tette Karácsony című költeményében. „Legalább húsz fok hideg van, szelek és emberek énekelnek, a lombok meghaltak, de született egy ember, meleg magvető hitünkről komolyan gondolkodnak a földek, az uccák biztos szerelemmel siető szíveket vezetnek, csak a szomorú szeretet latolgatja, hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,fa nélkül is befűl az emberektől de hová teszik majd a muskátlikat?Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég s az újszülött rügyező ágakkal lángot rak a fázó homlokok mögé.” A gyermekversek hangján szól és meseszerű elemeket vonultat fel a pásztorjátékokat idéző Betlehemi királyok című verse:  „Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama.Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál.Meg is kéne szoptatni már.Kedves három királyok,jóéjszakát kívánok!” Juhász Gyula költészetében is fontos téma a karácsony. Több vallási témájú verse is van, de Jézus életének eseményei közül a születésével foglalkozik a legtöbbet. Karácsony felé című versében a saját érzelmeit is felfedi:  „Szép Tündérország támad föl szívembenIlyenkor decemberben.A szeretetnek csillagára nézek,Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,Ilyenkor decemberben.” Babits Mihály a gyermekkor mesés világát idézi fel Emlékezés gyermeteg telekre című költeményében. „Telek jutnak eszembe, telek,régi, kemény, csillagos telek,murijáró szép falusi utcák, deres bajszok s nagy piros fülek.Parasztszagú éjféli misék,mennyi süllyedt, jámbor semmiség,nagykendőbe bagyulált cselédek,cukorbundás házak, tejes ég.” … és ugyanez a gyermeki hang, a régi, meghitt karácsonyok utáni vágyódás érződik Ady Kis, karácsonyi énekében: „Szeretném az IstentNagyosan dícsérni,De én még kisfiú vagyok,Csak most kezdek élni.Isten-dícséretreMégis csak kiállok,De boldogak a pásztorokS a három királyok.Vagy Juhász Gyula Rorate című versében is: „Derűs hit tűnt malasztját Könnyezve keresem. Ó gyönyörű gyerekség, Ó boldog Betlehem!” Ady Endre szomorúan szép Karácsonyi regéjében minden benne van, amit ettől az ünneptől várunk és remélünk:  „Harang csendül,Ének zendül,Messze zsong a hálaének,Az én kedves kis falumbanKarácsonykorMagába száll minden lélek.Minden emberSzeretettelBorul földre imádkozni,Az én kedves kis falumbaA MessiásBoldogságot szokott hozni.” Mert a karácsony a remény és a vágyakozás ünnepe. A hívőknek megadatott csoda, amelyre a nem hívők is vágyakoznak. Kosztolányi Dezső ifjú korában elvesztette hitét, és csak élete végén lett ismét vallásos. De nem hívő korában is közelállónak érezte magához a katolicizmust, azt mondta, hogy ez a vallás szép. Egy alkalommal így nyilatkozott pap költő barátjának, Harsányi Lajosnak: „Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek. Tiszta költészet...Ti nem is sejtitek, milyen széppé és változatossá tettétek az életet, amely magában fárasztó és unalmas. Ti ünnepeitekkel részekre bontottátok az évet... Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az »Ó, fényességes szép hajnal« kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt. A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv. Titokban vásároljátok szeretteiteknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljétek együtt azt a hallatlan és páratlan tűzijátékot, amelynek sziporkái New Yorktól Tokióig látszanak. Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül.” Márai Sándor már visszafogottabban, az érett férfi bölcsességével emlékezik vissza a régi idők karácsonyaira. Leírja, gyermekkorában hogyan rajzoltak december elején egy papírra karácsonyfát, hogy aztán karácsonyig minden nap megjelöljék, jelképesen „letörjék” a fa egyik ágát, ezzel is jelezve, hány nap van még hátra az ünnepig. Elmeséli azt is, mi mindent szeretett volna kapni karácsonyra (gőzvasutat, jegylyukasztót, kabátkát, igazi színházat). Utána pedig megjegyzi: „Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire… Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna beváltani; s még mindig várok valamire. Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni akarja.” Befejezésül pedig egy ösztönző és a migránsválság révén is igencsak aktuális gondolat az idén elhunyt Esterházy Pétertől: „Már többször többen leírták, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériségből hol a szabadság működött az egyenlőség rovására, hol az egyenlőség a szabadságéra, a testvériségről pedig mindig mindenütt viharosan megfeledkeztünk. Nem rossz házi feladat karácsonyra arról gondolkodni (mélázni), hogy ki is volna az én testvérem, kit tekintek testvéremnek.”