Figyelemreméltó kezdeményezés az Adrián

Hirtelen egy cápa úszik felém, a háta hozzáér a tenyeremhez. De nem kapom ki a kezem a vízből, inkább végigsimítom a szürkésbarna, pettyes bőrét, miközben tovacikázik. Már tudom ugyanis, hogy a kis macskacápa veszélytelen az emberre. A találkozásunk egészen felbátorít. Határozott mozdulattal leveszek egy piros tengeri csillagot a medence oldaláról úgy, ahogy az előbb Ivanától, a fiatal biológuslánytól ellestem, forgatom, végigtapogatom. Néhány perc múlva pedig már mindkét kezemmel könyékig a vízben matatok, és hol egy tengeri sünt, hol meg egy rákot fogok meg.

Cápatojás és ördöghal

Úgy mutatjuk meg az állatokat, ahogy a tengerben is élnek – szólal meg ekkor a hátam mögött Milena, mire gyorsan visszaejtek mindent, és a rajtakapottak zavarával fordulok felé. Elneveti magát.

Ez a csónakban berendezett medence azért van, hogy a látogatók kedvükre megfoghassák, megtapogathassák a tenger lakóit – magyarázza. – Ha látják, hogyan mozognak, mit esznek, érzik, milyen a bőrük, már egészen sokat tudnak róluk. Milena mellém hajol, és mesélni kezd. A csónak pedig megelevenedik. Már látom a fenéken rejtőző, homokba olvadó rájákat, észreveszem a növényzet színét utánzó tintahalakat is. Megtanulom a különbséget ördöghal és ördöghal között, ami az éttermekben éppen 200 kunát, azaz közel hétezer forintot tehet ki – értékesebb és finomabb ugyanis, amelyiknek erősebben rózsaszín a húsa. Aztán meg itt vannak ezek a téglalap alakú, lapos, nyúlványos izék is, amelyek itt-ott megtapadnak a leveleken.

Ezek bizony „cápatojások”, a macskacápák embriói – mutat rájuk a 39 esztendős biológusnő, aki Ljubljanában végezte el az egyetemet, aztán pedig Zágrábban és Rovinjban dolgozott. A tenger „a vérében van”, indokolja, hogy miért tért vissza az Adria mellé. Születési helye Pula, a horvát tenger egyik legősibb városa, ahol már háromezer évvel ezelőtt is laktak emberek. Fő jelképe a világ hatodik legnagyobb, mintegy huszonháromezer fős, római kori amfiteátruma.

Milena azért adta fel néhány évvel ezelőtt kutatói állását a rovinji akváriumban, mert még többet akart tenni a tengeréért. - Úgy éreztem, a tengerbiológia több azért annál, hogy mutogassunk a látogatóknak ezt meg azt – meséli. – Zavart, hogy az arra járók sokszor nem kaptak választ a kérdéseikre, illetve ha válaszoltunk is, megmutatni már nem tudtuk azt, amiről beszéltünk. Mindig olyan akváriumra vágytam, ahol azok is teljes valóságában láthatják a tengert és a lakóit, akik még soha nem búvárkodtak.

Tengeri állatok az erődben

Az ötlet tulajdonképpen onnan jött, hogy Milenát gyakran hívták meg pulai biológiatanárok az iskolákba, hogy tartson rendhagyó órát tengeri állatokról. Ő ilyenkor búvárruhát vett, és maga szedte össze a „tananyagot”, hogy a gyerekek ne csak könyvekből ismerjék meg az Adria élővilágát. A biológusnő először egy kisebb akváriumot rendezett be, majd megfelelő helyet kezdett keresni egy olyan akváriumnak, ahol az eredetihez hasonló környezetet lehetne teremteni sok-sok tengeri állat meg növény számára. Eleinte nem járt szerencsével, mígnem valaki azt ajánlotta, nézzen körül az 1886-ban épült pulai erődben, amely anno az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős hadikikötőjét védte felülről.

Amikor Milena először járt az erődben, csak szemetet meg törmeléket talált, sötét és koszos volt minden, ő mégis úgy érezte: éppen itt, az ódon falak között lehetne ideális bemutatóhelyet kialakítani. A város vezetésének nem volt kifogása az akvárium megnyitása ellen, rábólintottak, pénzt azonban sem ők, sem pedig a minisztériumok tisztviselői nem adtak hozzá. Milena így magára maradt. Azaz mégsem teljesen, hiszen a jogász férjével együtt vettek fel végül bankkölcsönt, összesen 30 ezer eurót, és családi vállalkozásban kezdték építeni az akváriumot. Amit lehetett, a két kezükkel csináltak meg.

Veszélyben a csikóhal

A pulai magánakvárium 2002 őszén nyílt meg, jelenleg az erőd földszintjén, 600 négyzetméteren, összesen 24 üvegfalú medencében mutatja be az Adria növény- és állatvilágát. Ezen kívül mindössze három komoly horvát tengeri akváriumot tartanak számon: Rovinjban, Crkvenicában és Dubrovnikban. A pulai akvárium azonban több szempontból is különlegesebb náluk. Milena szavaival élve, missziót teljesít ugyanis.

De hogy ez pontosan mit is jelent, mesélje el inkább egy magyar halbiológus. Bercsényi Miklós, a Keszthelyi Egyetem docense tavaly éppen Pulában nyaralt. – Először azért tűnt nagyon érdekesnek a hely, mert a tenger szintje felett van 30 méterrel, ami szokatlan, hiszen a világ nagyobb akváriumaiban általában a tenger alá vezetik be a látogatókat – meséli a magyar kutató. – Aztán kiderült az is, hogy átfolyó vízzel oldják meg a medencék vízellátását, azaz egy csőrendszeren keresztül folyamatos, közvetlen kapcsolatuk van a tengerrel. A látogatókat képzett biológusok, ökológusok vezetik körbe, akik minden kérdésre szakszerűen és érdekesen válaszolnak. Persze hogy azonnal megkérdeztem, milyen akvárium ez, és ki vezeti?

Milena büszkén mondja, szerinte Bercsényi Miklós azonnal átlátta, hogy az erődben berendezett tengeri kiállítás jóval több, mint egy egyszerű akvárium. Amikor a két kutató beszélgetni kezdett, ráadásul több közös témára talált rá. Milenáék a tenger bemutatásán túl ugyanis az oktatást, valamint a veszélyeztetett halfajok – például a csikóhalak – megőrzését, mesterséges szaporítását és a tengerbe visszatelepítését is célul tűzték ki.

Bercsényi Miklósék Keszthelyen pedig szintén valami hasonlóval foglalkoznak, hiszen egyik kutatásuk éppen arra irányul, hogyan lehet a kipusztulás előtt álló fajok utolsó példányaiból biotechnológiai úton „tartalékokat” készíteni, és például mélyhűtött spermából különleges eljárással életre kelteni egy-egy halfajt.

Horvát–magyar kapcsolat

A két kutató beszélgetése nyomán az idén tavasszal Milena három fiatal segítője eljött Magyarországra. A horvát biológusok tanulmányozták a magyar halszaporítási módszereket, és közben egy közös projektet is kitaláltak.

Érdekes, hogy a Balatonban sokkal több a „fiú”-angolna, míg nálunk, a tengerben, a „lányok” vannak többségben – magyarázza talán kevésbé szakszerűen, de egy laikusnak is érthetően Karin, az egyik pulai biológus. Egyelőre nem tudjuk, mi az oka ennek. Azt gondoltuk, összedolgozunk, és hormonok „cseréjével” megpróbáljuk a lehetetlent, ami eddig még senkinek sem sikerült, azaz mesterségesen szaporítani az angolnát. Ez azért is nagyon fontos, mert a világon mindenütt rohamosan csökken az angolnák száma. Magyarországon komoly kísérletek folynak különböző természetmegőrzési módszerek kidolgozására. A magyarok a halakhoz értenek jobban, mi pedig a tengerhez, szerintem sokat tanulhatunk egymástól.

Júliusban öt magyar egyetemista viszonozza majd Karinék látogatását. Bercsényi professzor szerint ez elindítja a Balaton-Adria közös oktatási programot is, amelynek keretében ősztől már tengerbiológiát is tanítanak a Keszthelyi Egyetemen – a gyakorlati órákat természetesen Pulában tartják majd. Az sem mellékes szempont persze, hogy az öt magyar egyetemista pulai látogatása alatt elkészíti majd a magyarázó magyar feliratokat az akvárium számára, hogy az arra járó honfitársaink értsék, hogy mit látnak.

Az akváriumnak eközben naponta átlagosan kétszáz látogatója van. Milena úgy kalkulál, hogy tíz-tizenöt éven belül talán vissza tudja majd fizetni a bankkölcsönt.

A pénz nem fontos – mondja mosolyogva a kétgyermekes biológusnő –, annyi mindig van, amenynyiből megélünk. Ehhez a munkához inkább türelem és kitartás kell. Hiszek abban, hogy aki meglátogatja az akváriumot, közelebb kerül a tengerhez. Talán nemcsak „használni” fogja a jövőben, felelősnek is érzi majd egy kicsit magát érte. Ez az én misszióm.