Felnőttek ... Felnőttek?

Ezekre a kérdésekre keresték a választ azon a konferencián is, amelyet mentálisan és halmozottan sérült fiatalok szülei számára a Carissimi Jótékonysági Alap a Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás dunaszerdahelyi szervezetével karöltve az Európai Néppárt (EPP-ED) támogatásával szervezett Felnőttek ... Felnőttek? – A szexualitás lehetőségei és korlátai értelmi és halmozottan sérült fiataloknál címmel. Mintegy harminc, a témában érintett szülő és gyermek vett részt Dunaszerdahelyen a sok hasznos ismerettel és tanáccsal szolgáló rendezvényen.

Konferencia helyzetgyakorlatokkal

A konferenciára két előadó érkezett Budapestről, Kálmán Zsófia gyermekgyógyász főorvos és Pajor András főiskolai oktató, pszichológus-gyógypedagógus, akik délelőtt a szülőkkel foglalkoztak úgy, hogy különböző szituációkat oldottak meg együtt, miközben a jelenlevők kérdeztek, vitatkoztak is az előadókkal. Délután a Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás klubjában csak az anyukák beszélgettek a doktornővel. Elmondták a kamaszodó, éppen felnőtté váló, ám gyermeklelkű gyerekükkel kapcsolatos problémáikat, nyíltan, felszabadultan társalogtak, nem szégyellték a rendkívül kényes dolgokat sem. A pszichológus ez alatt a főként mentálisan vagy halmozottan sérült fiatalokkal foglalkozott.

Cséfalvay Ágnes, a Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás dunaszerdahelyi szervezetének elnöke külön örömét fejezte ki azért, hogy a konferenciára a tagságukon kívül eljöttek az autista iskolába járó gyerekek szülei is.

Tóth Erika, a Carissimi elnöke úgy nyilatkozott, hogy ha az előadások, a helyzetgyakorlatok nem oldották is meg egy csapásra a részt vevő szülők gondjait, ez a rendezvény mindenképpen szelep volt: kiönthették a lelküket, látták, hogy nincsenek egyedül problémáikkal.

A kapcsolatteremtés

Pajor András elmondta, hogy a mentálisan sérült embereken is csak úgy lehet segíteni, ha szeretettel fordulunk hozzájuk, mert ők aztán azt ugyanolyan szeretettel fogadják, és könnyebben megnyílnak. A pszichológus szerint leginkább az emberek hozzáállásán kellene változtatni, ami bizony már nem a pszichológiára tartozik, hanem inkább emberiességi, civilizációs probléma. Hogy a mi társadalmunk is fogadja el a másságot! Azt a másságot, amely színesíti világunkat, hozzájárul ahhoz, hogy ne legyen olyan homogén, egyforma. Mert az egyáltalán nem jó, s mert sérült társaink is hozzánk tartoznak. De hogy ezen a területen változás álljon be, azon mindenkinek dolgoznia kellene. Politikusoknak, jogászoknak, lelkészeknek és mindenkinek, az egyes embereknek is.

Esélyegyenlőség

Hasonlóképpen vélekedett Kálmán Zsófia is a kérdésről, aki mellesleg a Bliss Alapítvány elnöke, mely azoknak segít, akiknél születési agyi károsodás, baleset, értelmi sérülés, idegrendszeri betegség stb. következtében a kommunikációt gátló, súlyos beszédzavar alakult ki. A segítő kommunikációnak azt a módszerét alkalmazzák, amely kiegészítő kommunikációs eszközökkel megmutathatóvá teszi a kimondhatatlant...

A doktornő szintén elmondta, nagyon sok szakembernek és az egész társadalomnak az együttműködése kell az esélyegyenlőség megteremtéséhez. Van, amiben könnyebb előre lépni, valamiben viszont nem. A legegyszerűbbek az emberi jogi vonatkozások, hiszen törvényeket könnyen lehet hozni. A társadalmi vonatkozások azonban sokkal nehezebbek és lassabban megvalósíthatók. Mert a törvényeket be is kellene tartani. A szakmai esélyegyenlősítés szintén lassú folyamat. De a szakmában, aki egy kicsit is ad magára, ma már nem gondolhatja, hogy a halmozottan sérült embereket elkülönítve kell tartani, így a társadalom is egyre inkább az integrálódás felé halad.

Kálmán Zsófia Könczei Györgygyel közösen írt A Taigetosztól az esélyegyenlőségig című könyvében az egész fogyatékossági kérdéskört megpróbálja egységesként kezelni: tehát mint társadalmi, egyben egyéni kérdést. Eszerint a társadalomnak a probléma iránti érzékenyítése-érzékenyülése, a felvilágosítás és az emberi jogok mélységes tiszteletben tartása, a sérült emberek partnerként való kezelése az az út, melyen el lehetne jutni az esélyegyenlőségig.

Felkészülés a családi életre

Borzasztó nagy gondot okoz az ilyen fiatalokat nevelő szülők számára az, hogy fel tudják őket készíteni a családi életre, aminek több oka is van. Az egyik, mert nem látják reálisnak, hogy ezek a gyerekek valaha is önálló, független felnőtt életet élhetnének. Pedig már Európában is Németország és Anglia például elég sokat tett az úgynevezett önálló élet mozgalom keretein belül annak érdekében, hogy ezek az emberek is megtalálhassák a helyüket. Az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában viszont ilyen elkülönített intézmény nem nagyon létezik, mert a fogyatékkal élők beleolvadnak a társadalomba. S az, hogy két Down-kóros ember összeházasodik, saját lakásuk van, ahol élnek, ahogy tudnak, ott nem extra dolog. Nálunk ez gyakorlatilag elképzelhetetlen, legalábbis egyelőre. Tehát a szülők egyrészt ezért is nem készítik fel őket a felnőtt életre, merthogy úgysem lesz igazi felnőtt életük. A másik az, hogy nagyon kevés információjuk van arról, mit és hogyan kellene. A harmadik, tele vannak szorongással: mikor tesznek jól, ha felkészítik őket a szexuális életre, vagy ha inkább ezt csöndben elhallgatják. Mi a jobb? Ha tud valamit, vagy ha nem tud semmit? Rendkívül nehéz ezzel a kérdéssel megbirkózni.

Az EU a fogyatékkal élők jogaiért

A konferencián jelen volt Bauer Edit európai uniós parlamenti képviselő is, a Carissimi egyik alapítója, igazgatótanácsi tag, aki elmondta, nemcsak a szülőket foglalkoztatják a fogyatékkal élők jogai, hanem az Európai Uniót is. Az alkotmányos szerződés, melynek szerves része az alapjogok chartája, talán először szentel külön, önálló cikkelyt a fogyatékkal élők jogainak. A 26. cikk ezeknek a személyeknek a beilleszkedésével kapcsolatban kimondja: Az unió elismeri és tiszteletben tartja a fogyatékkal élő személyek jogát az önállóságuk, társadalmi és foglalkozási beilleszkedésük, valamint a közösség életében való részvételük biztosítását célzó intézkedésekhez. A jog önmagában azonban nem hoz megoldást, mondta Bauer Edit, kellenek a feltételek is, amelynek megteremtéséhez a társadalom minden szintjének – állam, önkormányzatok, polgári szerveződések – hozzá kell járulnia. A Carissimi létrehozóit az a felismerés vezérelte, hogy a magyar lakosság körében kevés olyan szervezet működik, mely a fogyatékkal élők családjainak segít. (iski, gy)

Carissimi

A Pozsonyi Kerületi Hivatal 2002 augusztusában jegyezte be a Carissimi Jótékonysági Alapot. A létrehozókat elsősorban az a szándék vezérelte, hogy segítsenek az egészségkárosodott gyermekeket nevelő – főként magyar – családoknak súlyos gondjaik enyhítésében, leküzdésében. Munkájukat szakemberek: orvosok, pszichológusok, jogászok, lelkészek segítik. A Carissimi nonprofit szervezet, s mivel saját tőkével nem rendelkezik, így a jó szándékú emberek adományai révén segíthet. Számlaszám: 5345665/5200 OTP Banka